Ez nekem kínai: Guns 'N Roses - Chinese Democracy

Hogy Axl Rose pontosan mit akart mondani ezzel a címmel, nem tudom. Talán azt akarta jelezni, hogy a Guns 'N Roses igazából olyan, mint a kínai demokrácia: nem is létezik. Na jó, névleg létezik, de tiszta sor, hogy a frontemberek legrinyálósabbika régi társai nélkül csak szenved és görcsöl, hogy megmutassa a világnak: ő Slash nélkül is megáll a lábán.

És eltelt 17 év

Ha kicsit a múltba révedünk, és mondjuk a GnR legutolsó albumát keressük, egészen 1993-ig kell visszamennünk az időben. Ha azonban a legutolsó sikeres lemezt keressük, akkor 1991 a helyes évszám. Ekkor jelent meg ugyanis a rendkívül népszerű Use Your Illusion dupla korong, aminek sikere a csúcsra emelte a zenekart. Ez mennyi is...? 17 év?! Ejnye, hogy szalad az idő.

Sajnos a nagy siker sem menthette meg a zenekart a bomlástól, vagy tán épp az volt az eredendő kiváltó ok, tudja fene. Az albumot követően Axl kiszámíthatatlan viselkedése miatt a botrányokkal (szállodarombolás, sértődés miatt félbehagyott koncertek, orbitális csúszások) sűrűn megtűzdelt világturné során a csapat érezhetően megindult a lejtőn.

A nagy sikereket elért klasszikus felállásból elsőként a (másik) alapítótag, Izzy Stradlin távozott, megelégelve Axl hozzáállását. Az 1993-as, felemás "The Spaghetti Incident?"-en már érezhető volt az izzadtságszag, a rajongóknak nagy csalódást is okozott. Ezután megugrott a fluktuáció a csapatban; pár év múlva kilépett Slash, Matt Sorum és végül 1998 környékén Duff McKagan is.

Az Illusion-fénykorból csak egyetlen ember tartott ki a mai napig Axl mellett, a billentyűs Dizzy Reed. Sűrű tagcserék következtek tehát, amit hosszú és felesleges lenne leírni. A lényeg, hogy a mostani felállás így néz ki: Axl Rose (ének), Dizzy Reed (billentyű), Tommy Stinson (bass), Chris Pitman (computer, billentyű), Richard Fortus (ritmus gitár), Ron Thal (szóló gitár), Frank Ferrer (dobok).

Ez a lemez szörnyű!

Nem tudom tovább titkolni. A Chinese Democracy első hallgatása során egyetlen gondolatom támadt csak: ez a lemez szörnyű! Pedig nem indul annyira rosszul. A Chinese Democracy, a Sheckler's Revenge és a Better szódával még elmennének, bár utóbbi már a határokat súrolja idegesítő komputeres puttyogásaival, de a gitárszekció valamelyest menti a helyzetet. A lemez játékideje amúgy elég tisztességes, azonban mivel volt idejük dalokat írni bőven, ezt nem számítom plusz pontnak.

A tizennégy felvételből azonban sajnos csak néhány darab van, ahol érezni valamiféle kis tüzet, amitől egy rock and roll album az, ami. Amolyan felemás az egész: rock and roll és valamiféle modern rhythm and blues alapokra épített balladisztikus rockzene váltakozik komputeres effektekkel keveredve, és természetesen megspékelve Axl Rose experimentális hangtónusaival és énekstílusával. Nekem kicsit kevés a kraft a lemezen, több, a Scraped-hez hasonló tempósabb/húzósabb dal kellene, és akkor egész jó lemez lehetne.

Enélkül azonban többnyire középszerű, átlagos felvételek sorjáznak az albumon, néha ugyan felbukkan egy-egy keményebbre formált ritmus, húzósabb tempó, ötletes riff, kellemes effektezés, mégis vegyes érzéseket kelt ez az egész produkció az emberben. Chris Pitman komputerbütykölése például konkrétan idegesítő tud lenni. Egy számítógépes programozó bevétele egy rockbandába mindig óvatosságra intő jel - pár szabályt erősítő kivételről tudunk csak ezen a területen.

Lapos, unalmas, jellegtelen és néha idegesítő

A Chinese Democracy azonban olyan szinten támaszkodik a digitális elemekre, ami már messze túlzás. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy többnyire rossz érzékkel alkalmazzák ezeket, meglehetősen mély szakadékot ásva a hallgató és a dalok közé, cseppet sem könnyítve azok befogadását, ne adj' Isten megkedvelését. Többször feltűnt, hogy az alapok rendesen meg vannak támogatva programozott taktusokkal, a gitárszekció meg alig győzi egyfajta tőkesúlyként irányban tartani a dolgokat, de legalábbis elkerülni a borulást, nehogy végül valami bizarr rockdiszkóba forduljon át a mutatvány.

A dalok többsége sajnos lapos, unalmas, jellegtelen, nehezen szerethető - úgy is mondhatom, hogy rossz. Ha arra gondolok, hogy a mai magyar rockzene képviselői közül nem is egyet lehetne említeni, akik álmukból felébredve ennél nagyságrenddel faszább albumokat bírnak összehozni jóval kevesebb, mint tíz év alatt (!), akkor kezdek csak elkeseredni igazán, mennyire tragikus, hogy Közép-Európába születtünk.

Az egész csapatból egyetlen ember van, aki valamelyest próbál némi fémet csempészni a dalokba, ez pedig Ron Thal szólógitáros. Nem tudom, mik a tervei, de nem lepődnék meg, ha hamarosan követné Slash példáját és alapítana egy jó kis rock'n'roll bandát. Az IRS, a There Was A Time, a Riad And The Beduins szólói ajándékként hatnak a borzalmas prüntyögések mellett, pedig semmi különleges nincs bennük, de az ember a Chinese Democracy hallgatása közben megtanulja értékelni a keveset is.

Egy jótanács: maradj a gyűjteményednél

Amint az a fentiekből kiderülhetett, nekem az új Guns a Chinese Democracy alapján inkább nem jön be, mint igen, de simán el tudom képzelni, hogy a hibái ellenére is lesznek sokan, akik szeretni fogják az albumot és a csapatot. Főleg azoknak való zene ez, akik könnyen meg tudnak békélni az átlagos, középszerű rockzenével.

Régi Guns rajongók ne itt keressék a szép emlékeket, hanem inkább a gyűjteményükben. Vagy hallgassák továbbra is a Velvet Revolvert, ha régi kedvenceikre vágynak. Persze sejtem, hogy Axl mit mondana minderre, ha olvasná ezeket a sorokat. Valószínűleg elhajtana a 'csába, hogy ha nem értem a művészetét, akkor ne akarjak írni róla. Hja, lehet, hogy nem is kellett volna... megleszek nélküle. 4.5/10

-saabi, rockstation.blog.hu-

[2008.12.01.]