Háromszázszor csavartuk a szőnyeget - interjú Fenyő Miklóssal, Miller Zoltánnal és Zöld Csabával

Akkor tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy egy élménybeszámoló alapján született a darab.

Fenyő Miklós: Igen, lehet mondani. Sőt, még azt is hozzátenném, hogy néhány barátomat - akikkel együtt nőttem fel a környéken - is bevontuk ebbe az élményhalmozásba, és ők is hozzászóltak egy-két dologgal ehhez az egészhez, ami nagyon érdekes volt az író számára. Jegyzetelt, jegyzetelt, jegyzetelt, majd egy idő után azt mondta: „Jó, akkor most már van elég anyag ahhoz, hogy egy felvonást meg tudok írni. Legközelebb akkor találkozzunk, amikor megírtam az első felvonást. Azt elolvasod, és ha tetszik, tovább írom, ha nem, visszaadom az egészet.” Tehát nagyon karakán volt.

Igen, ez egy teljesen korrekt hozzáállás volt.

Fenyő Miklós: Na aztán mikor kezembe vettem az első felvonást, és elkezdtem olvasni, akkor úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki kapott egy olyan ajándékot, amit...amiben minél mélyebbre ás, minél jobban megismeri, annál jobb lesz. Tehát jól indul, és akkor kap egy olyan élményt...de persze ebben az ember csalódhat is adott esetben, mert amikor folytatódik és ellaposodik, unalmas lesz...na akkor van a kínos helyzet. De itt nem ez történt. Ez olyan olvasmányos volt, hogy úgy eltudtam képzelni, dacára annak, hogy nem vagyok színházi szakember...

De vizuálisan akkor teljesen megjelent Ön előtt.

Fenyő Miklós: Nagyon. És hát szenzációs dumák vannak benne. Saját gyerekkoromban, saját fülemmel hallottam, fejem fölött elhangzott dialógok és...szülők, nagyszülők, tanárok dumái...ezekből nagyon sok benne van a darabban, és a mai napig elhangzanak a színészek szájából...

Miller Zoltán: Hát már amikor elmondjuk...

Fenyő Miklós: Hát amikor elmondják, igen. (nevetés) Tulajdonképpen van még hozzám kérdés? Mert itt ül két nagyreményű fiatal, akik...

Miller Zoltán: Csak nagyreményű...

Zöld Csaba: Így van.

Miller Zoltán: A sikeresség egyik gátja a remény. (nevetés)

Szóval akkor megszületett a második felvonás is végül. Hogy esett a választás a fiúkra? Ha csak most hirtelen a két főszerepet nézzük.

Zöld Csaba: Én utána kerültem bele ebbe az egészbe, úgyhogy szerintem most csak Zolit kérdezzük.

Akkor téged kihagyunk most ebből a körből.

Fenyő Miklós: Azt mondta nekem a Léner Péter, hogy a szereposztásba, ha egy mód van rá, ne szóljak bele, mert ő azt már tudja. És ugyanazzal a charme-mal, azzal a kedélyes, visszautasíthatatlan határozottsággal mondta, amitől egyrészt nem sértődik meg az ember, nem is lesz tőle rossz érzése, hanem egyszerűen csak megsemmisül. A második mondat után azt kérdeztem tőle, hogy én akkor ebbe ne is szóljak bele? Mire a válasza az volt, hogy: „Édes Miklóskám, nem kell, hagyd rám. Ebbe még csak bele se szóljál.” És akkor a Zolit megismertem az iroda ajtajában, mert ott találkoztunk először...Akkor én már tudtam, hogy ő lesz a Ricky...persze nem így nézett ki, fiatal volt még...

Hát végül is tíz év, az tíz év...

Miller Zoltán: Akkor én most megyek ki, és hozok megint valamit...(nevetés)

Zöld Csaba: Nem volt akkor ilyen magas hajad, mint ezen az előadáson.

Miller Zoltán: Soha nem volt ennyire jampis hajam...

Fenyő Miklós: Persze a Zolit ismertem már a tévéből, meg...voltak olyan megnyilvánulásai, amik a nagy nyilvánosság előtt zajlottak...

Miller Zoltán: Botrányok...

Fenyő Miklós: ...például a Szomszédok...nagyon oda voltam a Szomszédokért, mint sorozat...

Miller Zoltán: Gondolom.

Fenyő Miklós: És aztán az Emberek együttes, amit nyilvánvalóan már a szakmánál fogva is kellett, hogy ismerjek, és tetszett is néhány dal...ezen is nagyon meglepődtem. Szóval a Zolit a Léner tanár úrtól kaptam, ezért is köszönetet mondhatok neki...és természetesen a többieket is ő jelölte ki. Én úgy...nem hogy megszerettem ezt az előadást, meg ezt a társaságot, hanem úgy érzem, hogy ez egy elrendeltetett valami volt. És akkor is, ha lett beugrás, mert nem a Csabi kezdte a Rönét, hanem a Sághy Tomi...Tehát bármi változás történt itt az elmúlt tíz év folyamán, azt mindig egy pillanat alatt meg tudtam szeretni, és már egyből oda tartozónak éreztem. Ez bizonyos értelemben egy nagyon-nagyon szubjektív vélemény, mert annyira benne van a lelkem ebben a darabban, hogy én ezt nem tudom igazán kívülről látni, csak iszonyúan tudom ezt az egészet szeretni. Egyetlen dolgot tudtam nehezen elfogadni, azt, hogy nekem is benne kell lenni, ehhez évek kellettek, mire megértettem, hogy miért akarta a színház, hogy én benne legyek. De addig egy kicsit fura volt.

A mai napig fura még ez a helyzet?

Fenyő Miklós: Áh, már nem...

Szóval csak az elején volt akkor az.

Miller Zoltán: Egy héttel ezelőttig még mindig az volt neki, most már nem.

Zöld Csaba: A Miklós most már kevesli azokat a jeleneteket, amikben benne van.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.03.22.]