Az antikrisztusát!: Marilyn Manson - The High End Of Low

A nyáron a VOLT fesztiválon is fellépő amerikai előadó legújabb, The High End of Low című albumát hallgattuk meg.

Mikor Mr. Brian Hugh Warner – Marilyn Manson böcsületes polgári néven – a 80-as évek legvégén a floridai Fort Lauderdale-ben életre hívta a Marilyn Manson & The Spooky Kids névre keresztelt bandáját, maga sem gondolta volna, hogy évekkel később ekkora sikertörténet lesz belőle. Persze a siker magával hozza a megszokásokat is.
 
Jómagam az első két albumért (1994 - Portrait Of An American Family és 1996 - Antichrist Superstar) tudtam feltétlenül rajongani, de még az ezeket követő Mechanical Animals albumot is beszereztem, hátha. Utána már csak a klipekbe botlottam bele a zenei csatornákon. Túlságosan kiszámítható és egysíkú lett a produkció, ráadásul a banda etalonnak számító felállásából Twiggy Ramirez bőgös és John 5 gitáros is távozott.

Időközben – Tim Skold után - a csapathoz csatlakozott a korábban a Limp Bizkit „agyának” tartott Wes Borland is. Tavaly év elején aztán bejelentették Ramirez kambekkjét és a lemezt vele közösen írta főhősünk, de Borland a The High End Of Low kiadása előtt visszatért a Bizkit kötelékébe. Nos ennyi keverés után lehetett volna egy jó album is a THEOF, de nem lett az. Ahogy az elején említettem, ez a lemez csak az utóbbi időszak megszokott dolgait hozza - azt is elég gyengusan -, lerágott csont az egész.

Idéznék az Antikrisztustól: "Azt gondolom, hogy az életem véget ért, és elkezdődött. A lemez hangzása olyan, mint a vég, de ez majdnem optimista. Ez egy főnix a tűzből, egy megváltás, feltámadás". Bónusznak pedig: „Erőszakos és kegyetlen lesz”.

Nos a vég szóról nekem a Neurosis ugrik be, az erőszakos és kegyetlenről meg mondjuk a Lamb Of God. Persze ezeknek a szavaknak tényleg sokfajta jelentésük van, de azt kötve hiszem, hogy bárkinek is, aki végighallgatja majd ezt a lemezt, ezek a szavak kibuknak a száján.

Mert kérem itt egy végig középtempós, rengeteg (értsd a lemez 50 %-a) akusztikus hangszerrel megpakolt lemez, egy kupac elektronika - amiről egy csomószor a DM ugrik be -, ízesítésnek meg egy kis gitárgerjesztés, mert normális riff az nem nagyon akad.

Manson suttog, néhol üvölt egy egészségeset, szürke témáit számról számra hozza, teszi mindezt tizenöt nótában, ráadásul nem egy hat perc, vagy az feletti. Az I Want To Kill You Like They Do In The Movies kilenc perce konkrétan emberellenes bűntett, de a WOW elektronikus prüntyögésére sincs mentség. Ezek után, aki a lemez extra bónuszolt kiadást szerzi be, azt tényleg nem irigylem.

Mivel jelen esetben a korong számonkénti elemzésétől eltekintenék, ezért emlékezzünk meg a jó dolgokról, mint a lendületes We're From America (ebből kellet volna még vagy öt), a nyitó, fokozatosan kinyíló Devour, a punkosan dühös Pretty As A ($), az enyhén DM-utóérzés Leave A Scar, vagy a klipes Arma-goddamn-motherfuckin-geddon.

Nos kábé ennyi. Én csalódtam, rockerkedés helyett kaptam egy jó adag popperkedős nótát, azt is a közepes fajtából. Ha ennek az albumnak a borítójára egy tök ismeretlen név lenne írva, úgy menne el mindenki mellette, mint a pesti gyors Mucsajröcsögén, de erre a lemezre a Marilyn Manson nevet nyomtatták, úgyhogy trú fanoknak irány a bolt. A többiek meg kihagyhatják.

-sunthatneversets, rockstation.blog.hu-

[2009.06.03.]