Sun Ra

Sun Ra, a „Szaturnuszon járt ember”, aki 1914-ben született Herman Poole Blount néven, egyszerre volt zenekarvezető, zongorista-billentyűs, zeneszerző, filozófus és költő – egy igazi „reneszánsz ember”. Pontosabban nem is ember – legalábbis önnön sajátos filozófiai rendszere, egyszemélyes vallása és világnézete szerint. Afrofuturista filozófiájának központi eleme volt egy különös, Szaturnuszról származó, nem emberi „angyalfaj”, amellyel találkozott, illetve amelyhez ő maga is tartozik. A harmincas évektől fokozatosan kiépülő, elsősorban költői képekben és leginkább Sun Ra elkötelezetten pacifista és individualista szemléletében megnyilvánuló rendszer mély hatást gyakorolt a II. világháború utáni afroamerikai értelmiségre és polgárjogi mozgalmakra.

Sun Ra, aki Malcolm X és Muhammad Ali hatására 1952-ben végleg felvette ezt a nevet, eldobva régi „rabszolganevét”, azonban nem politikus volt, hanem elsősorban zenész. Mély benyomást gyakorolt rá a háború utáni Chicago kavargó dzsessz- és egyáltalán: kulturális élete, a korabeli art deco építészettől a fekete mozgalmakig. Páratlanul eklektikus, mégis következetes filozófiájában és zenéjében ekkortól kezdtek ötvöződni a bebop, a szving elemei egyfajta sci-fi világgal, archaikus egyiptomi motívumokkal, avantgárddal, a szárba szökkenő free jazzel, populáris slágerekkel, és mindezek után bármilyen meglepő, de jó adag humorral és iróniával. Sun Ra az elsők közé tartozott, akik az akusztikus bigband-hangzást elektronikus megszólalással ötvözték, és az egyik leglelkesebb használója volt az analóg szintetizátoroknak.

Voltaképpen ez az eklektikus szabadság a Sun Ra Arkestra lényege. Egyszerre minden szent és semmi sem az – Sun Ra zenéje gátlástalanul bekebelez mindent, legyen az rádióból szóló blődli vagy klasszikus bécsi szimfónia, John Barry-s kémfilmzene vagy fáraójelmez, pszichedélia, szárnyaló bebop és kabarétréfa. Ez az eklektika erősödött fel és vált radikálissá a hatvanas években, amikor az Arkestra New York-ban újjáalakult. Bár a sajátos kommunában élő zenekar eleinte nagyon nehezen talált bemutatkozási lehetőséget, szinte egy pillanat alatt meghódította a helyi avantgárd közönséget, Dizzy Gillespie és Thelonious Monk a legnagyobb elismerés hangján szólt róla.

Az igazi elismerést 1968, a hippimozgalmak, a pszichedélia és az ezotéria iránti érdeklődés hozta meg a Sun Ra Arkestrának. A bigband, a logisztikai nehézségek ellenére egyre többet turnézott, és eljutott Európába is, ahol az amerikainál „értőbb” közönségre talált. A hetvenes évektől az excentrikus filozófiájú és viselkedésű, karizmatikus zenekarvezető kulcsfigurája lett a New York-i avantgárdnak és neoavantgárdnak, Sun Ra egyaránt szívesen látott fellépő- és művészvendég volt Halász Péter Squat Színházának, Andy Warhol Factoryjének, és egyként rajongott érte Debbie Harry, John Cale és John Lurie vagy később a Sonic Youth kollektívája.

[2010.04.07.]