Avril Lavigne az (üres) Sportarénában

“Érett” férfi létemre Avril Lavigne koncertre megyek, de mi tagadás tényleg szeretem a zenéjét. Kicsit kényelmetlenül haladok a Sportaréna irányába.

A bejárat előtt felcsillan a szemem, mégsem döntöttem olyan rosszul: jó pár tornacipős, miniszoknyás tinédzser vonul velem együtt az aréna felé, mégis valahogy hiányérzetem van és balsejtelmek kezdenek gyötörni. Pár héttel korábban a Megasztár koncerten, ahogy haladtam befelé sokkal nagyobb tömegen kellett átverekednem magam. Itt és most azonban inkább olyan érzésem van, mintha csak lézengenének az emberek.

Gyorsan átjutok a bejáraton, bejutok a játéktérbe és sajnos rossz előérzetem igazolódni látszik: még csak az előzenekar játszik, mégis siralmas a látvány. Bár a felső karéjokat a rendezők előrelátóan nem nyitották meg, a nézőtérnek az alsó része így is üresen tátong. A küzdőtér pedig még lehangolóbb: a színpad előtt mintegy 100-200 ember lehet. Ez akkor is kevés, ha figyelembe vesszük, hogy még minimum fél óra lehet Avril érkezéséig.

Az előzenekar produkciója gyengécske, így inkább úgy döntök, körülnézek a büfék környékén. A múltkori Megasztáros emlékhez képes itt is megdöbbentő a különbség: az akkori ca. 15-20 perces sorban álláshoz képest, most senki sem áll előttem. A szokásos üdítő&chips menümmel a kezemben elkezdek körbesétálni a folyosókon. Meglepetten tapasztalom, hogy a lányok jelentős része apukával/anyukával/nővérrel érkezett. Ennek hasznossága azonban nyilvánvalóvá válik az egyik beugróban berendezett Avril Lavigne ajándéktárgy árusítónál, ahol egy a művésznő nevével díszített egyszerű trikót potom 4500 Ft-ért, egy mackófelsőt pedig 9000 Ft-ért lehet megvásárolni. A tinik szülei pedig természetesen fizetnek.

Visszaballagok a játéktérbe, hátha csak túl korán érkeztem és már megteltek a lelátók; sajnos nem… Elfoglalom a helyem, de csak nem érzem jól magam. Nem szeretem a tömeget, de a koncertekhez hozzátartozik. Rövid szóváltás a biztonsági őrökkel és kiderül, hogy a „nagy” érdeklődésre való tekintettel bárki bemehet a küzdőtérre. Persze kerülni kell, nem lehet közvetlenül lemenni a lelátókról bármilyen egyszerűnek is tűnne ez a megoldás. Sebaj! Már csak pár perc van a kezdésig, mégis kényelmesen oda tudok ballagni a színpad elé. Nincs küzdelem az előrejutásért. De figyelembe véve, hogy jó pár tizenéves lányka is van, jobb is ez így.

Körbenézek és már-már zavarba ejtő a látvány és enyhe szégyenérzet fut át a fejemen. Valószínűleg Avril általános iskolás korában lépett fel utoljára ilyen gyér hallgatóság előtt. Gyors fejszámolás, osztás szorzás, de akárhogyan kalkulálok nem lehetünk többen 5-6000-nél. Ez még akkor is siralmas, ha figyelembe veszem, hogy a neonzöld színű Avril Lavigne feliratú fluoreszkáló bottal integető emberek látványa kicsit javít az összképen. Avril ennek ellenére becsülettel kiáll a színpadra és énekel. És persze bebizonyítja, hogy nem véletlenül került több dalával a slágerlisták élére, ami 21 évesen mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény. A színpadon gyakorlatilag a zenekaron és az énekesnőn kívül nincs semmi. A látvány kizárólag a háttérként szolgáló vászonból készült óriás poszterek javítják, amik bizonyos időközönként más-más irányba lehullnak és valami új nonfiguratív ábra vagy felirat jelenik meg rajtuk. Egyikükön feltűnik a nálunk önkényuralmi jelképnek titulált vörös csillag is, de a külföldi stáb ezzel bizonyára nem volt tisztában, így megbocsáthatjuk ezt a „baklövést”.

Avril és zenekara sorban eljátssza a már jól ismert slágereket: Complicated, Sk8er boi, Happy Ending és a többi fülbemászó kicsit rock-os, de igazából pop dallamot. A közönség ugrál, együtt énekel az énekesnővel, élvezi az előadást; és bebizonyosodik, hogy azok a lányok döntöttek jól, akik aput választották kísérőül: az ő nyakukból remekül lehet látni a színpadot, míg az anyukák csak a hátukra hajlandóak venni a kis rajongókat és ezt a mutatvány is csak korlátozott ideig tudják bemutatni. Az énekesnő nem kápráztatja el a közönséget tánctudásával, de ezzel szemben időnként – valami érthetetlen okból – ritmusra ugrálva lobogó hajjal körberohanja a színpadot. Az embernek az a gondolata támad, hogy valami sampon szponzoráció állhat a háttérben, de ez a hipotézisem nem bizonyosodik be. Ezt leszámítva Avril természetesen viselkedik és a helyzetből adódóan közel tud kerülni a közönséghez. Az előadás külön színfoltja, hogy az énekesnő számot ad szerteágazó zenei műveltségéről: többször gitározik, zongorázik, és búcsúzóul még dobol is a lelkes közönségnek.

Ami miatt mégis rossz érzés maradhat az emberben a koncertet követően, az az, hogy miért nincs Budapesten 15 ezer érdeklődő ember, aki egy a maga műfajában tényleg világsztár koncertjére kíváncsi lenne. Félő, hogy legközelebb kizárólag Bécsbe mehetünk megint Avril Lavigne koncertre. Pedig mi, akik ott voltunk tényleg jól éreztük magunkat.

Bálint

[2005.06.15.]