Dickinsonék sem zúztak igazán - 4. nap a Szigeten

A nagyszínpad korlátai a tegnap estének sem kedveztek, még a Tankcsapda is jobban szólt az Iron Maidennél.

Eső után köpönyeg, szokták volt mondani, hát nagyjából ilyen volt a vihar utáni tegnapi trópusi klíma. Emiatt finoman szólva sem irigykedtem kedves barátomra, Kovács Krisztiánra (FISH zenekar, és nem The Fish, ahogy feltüntették őket leadfalon), akiknek meggyűlhetett a baja az MR2 színpad legalább 40 fokos hőségével.

Nem is indult könnyen a móka, a közönség fásultnak tűnt, amit a korai időpont rovására írhatunk, ilyenkor még mindenki a regenerálódás utolsó simításait végzi. A hazai könnyűzene élet egyik legjobb frontembere – mondom ezt minden elfogultság nélkül - az 50 perces program vége felé azért már tudott némi életet lehelni az odáig csak álldogáló jelenlévőkbe, és ekkor már azért hasonlított a hangulat a FISH koncerten megszokottakhoz.

A lágyabb pop-rock után csak hajszálnyit keményedett az atmoszféra a Tankcsapdán. Az Iron Maiden felvezető bandája talán már nem is emlékszik arra, mikor játszott utoljára világosban – sőt napsütésben. A debreceni trió esetében mindig elmondható, hogy alig akad buli, amikor nem produkálnak teltházat. A tegnapi 7 órai kezdés viszont nem kedvezett nekik, a Bruce Dickinsonékra kíváncsi tömeg ekkor még javában asszimilálódott, így csak a keverőig volt zsúfoltság.

Lukács Lászlóék bemutatója életet lehelt a publikumba, pedig semmi extrával nem rukkoltak elő. Setlistjük dúskált az unalmas, újabb számokban, igaz én magam utoljára a '90-es évek közepén lelkendeztem egy csapda koncert miatt, így csak elvétve találtam számomra ismert nótát. Elmondható, hogy hazánk legismertebb rock bandája már sosem fog megújulni – mondjuk nem is várom ezt már tőlük -, ugyanazok a lejárt átvezető szövegek, talán még Lukács haját is ugyanaz a kezdetekben használt szélgép fújja. Nem akarom én senkinek elvenni a kedvét, lebeszélni őket a punk rockkal indító, tavaly 20. évfordulóját megülő zenekarról, egyszerűen csak túl sematikus, túl kiszámítható, amit tőlük láthatunk.

Ezt követően visszatértem a fesztivál zenei szempontból legjobban beélesített színpadjához, az MR2-höz, ahol Copy Con ragamaffin zenéjére rophattuk. A szolnoki srácokon szerény számú nézősereg gyűlt össze, de akik jelen voltak, kitűnően szórakoztak. Volt itt jamaikai zászló, de főleg pokolian precíz előadás, mindenféle kihágás nélkül. Nyugodtan megjegyezhetjük, hogy a hazai paletta egyik legmeggyőzőbb csapata, amelyet egyik ismerősöm szerint még a vérbeli raggae-raga zenészek is elismernek. Egy dologba azért mégis belekötnék: Copy Con bébiéknek el kéne feledniük az MTV Iconon feldolgozott Beatrice számot (20. század), az kilóg a sorból.

A raggae után vissza a metálhoz, azon belül is az egyik klasszikushoz, az 1975-ben alapított Iron Maidenhez, amely két évvel ezelőtt szintén a Szigeten adott koncertet - az ideinél sokkal hatásosabbat, tegyük hozzá. Akkor sem süllyesztették el a szigetet, de legalább nemcsak a jelenlétük hatott üdítően. Tegnap küzdöttek az elemekkel, hangmérnökükkel, és langyos számösszeállítással.

A koncert első felére tartogatták a kevésbé ismert, az új, The Final Frontier címú album nótáit, a második felében már jöttek a gigaslágerek (Run to the Hills, Aces High, Fear of the Dark, vagy a zárószám, a Running Free), csak hát azok is úgy szóltak, mintha otthon feltettem volna bakeliten. A közel 2 órás buli alatt hol a szólógitár, hol a basszusgitár recsegett, ropogott, hol egyáltalán nem is szólt. Bruce Dickinson is észlelte a bajt, próbálta eladni a produktumot, de arra csak az első sorokban akadtak vevők. A 45 ezres rockerhad nagyobbik fele lógó orral kellett, hogy távozzon, de nem az istenként csodált metállegendák jóvoltából, hanem a nagyszínpad évről évre leszerepelő technikai háttere miatt.

- Páll Norbert -

[2010.08.16.]