Leto lebőgése, a vihar uralkodása - Sziget 3. nap 

Ahogy a meteorológusok megjósolták, özönvíz zúdult a Szigetre tegnap este, ami jócskán befolyásolta a hangulatot, de szerencsére késő este érkezett, így nem veszélyeztette a nappali programot. Ami ettől függetlenül a kelleténél jóval gyengébbre sikeredett, de az is lehet, hogy csak én voltam túl szkeptikus, vagyis túl magasra állítottam a mércét a napi fellépőkkel szemben. 

Az idei Szigettel kapcsolatban már többször is arra a megállapításra jutottam, hogy nehezen veheti fel a versenyt az előző években látottakkal, a tegnapi nap pontosan ezt erősítette meg bennem.

Ugyan az 5. napon nem kapkodtam el a fesztiválra való belépést, de az elcsípett koncertek rendkívül szürkék és egysíkúak voltak, és a hangtechnika is több helyszínen csődöt mondott. A fellépők közül a legutolsó albumával ismét berobbanó, milliókat maga mellé állító Papa Roach vitte a prímet, amelynek vezére joggal kételkedhetett a szervezők hozzáértésében. Hiszen mondja meg nekem valaki, miért kellett a fülledt délutánra besuvasztani ezeket a fiúkat, akik ilyen korán is mérhetetlen népszerűségre tettek szert.

No mindegy, de reméljük a tapasztaltak legalább gondolkodóba ejtették a főnökséget. Ezek után körbe-körbe lófráltam a szigeten, de tényleges szórakozásra órákon át nem leltem, legfeljebb az emberek gátlástalanságán vigadoztam.

A következő állomásom az egyik legmókásabb banda, az amerikai Enter Shikari koncertje volt. Ez olyannyira értékelhetetlen volt, hogy talán egy kisiskolás rajzból történő bukásához lehetne hasonlítani. A korai Prodigyre hajazó elektronikus betétekkel megspékelt, két és fél perces számokat író négyes amatőrsége kiakasztó volt: hamis ének, hamis vokál, értékelhetetlen színpadi produkció, vagyis szinte semmi sem klappolt náluk. A végét már a sátron kívül helyezkedve hallgattam, csakis kötelességből.

Ezután a Paradise Lost következett az MTV Headbangers ball sátorban, de arról már a tömeget keresztülmászva átmentem belehallgatni Mika fülsértő visításába, ami még inkább lelombozott. Na nem baj, talán majd Jared Letóék - gondoltam magamban. Bár ne tettem volna. Már az gyanús volt, hogy a korábbi napokkal ellentétben nem gyülekezett olyan szép számmal a nép. A keverőpult közelében kényelmesen elhelyezkedhettem, onnan is hibátlanul ráláttam a színpadra. Amit akár ki is hagyhattam volna, hiszen Jared Leto és a 30 Secods to Mars végképp elvette a kedvemet ettől a naptól – talán még a viharnál is fajsúlyosabban. Az eredetileg színész foglalkozású (szerepelt többek között a nagysikerű Requiem egy álomért című filmben is) kölyökképű Leto ötlettelensége ordított a színpadról, ahol egyedül talán a dobos bohóckodása volt dicsérhető. A többiek, élükön az eredeti mestersége miatt közismertté vált énekessel sokakat elijesztett a main stage környezetéből.

Még azt sem mondhatjuk, hogy félre fésült hajú, bőkezű szülők gyermekeinek ezrei lepték volna el a hajógyári szigetet ezen becsüs koncert alkalmából. Ez a produktum még azzal sem volt eladható, hogy Jared az - most tessék idefigyelni – 50 perces fellépés utolsó számánál legalább 30 rajongót felhívott a zenei szentélyre (lásd színpad), akik ugyan mulattak, élvezték példaképük közelségét, de nem emelték a hangulatot.

Mindent összevetve Jared pajtás - színészvér ide vagy oda - csúnyán lebőgött, és ha adhatnánk neki egy jó tanácsot, talán fektessen nagyobb energiát a filmes karrierjébe, abban jóval eredetibbnek tűnik, a zenélést hagyja meg a profiknak…

Ezután programkeresésbe fogtam, amiben meggátolt a pokoli vihar, így sutba dobtam terveimet és 20 perces eső elleni védekezés (betömörültem egy italozó ponyvája alá) után nyakamba vettem a lábamat, és hazavándoroltam.

Sziget 3. nap - Képgaléria

- Páll Norbert -

[2010.08.14.]