Desperado Koszovóban

A Desperado együttes tagjai eddigi talán legizgalmasabb fellépésükre készültek karácsony másnapján.

A NATO-fennhatóság alatt álló háborús zavargásoktól sem mentes szerb tartományba, Koszovóba tartott az útjuk. A helyi békefenntartó erők meghívására indultak útnak, hogy feldobják a háborús bevetésen edződött katonák hangulatát. Ekkor még korántsem gondolták, hogy ez halmozottan igaz lesz...

A trió tagjai - mintegy 8 órás autózást követően - késő este érkeztek meg Koszovó tartomány határához, ahol a nem épp barátságos határőr próbált ízelítőt adni a helyi vendégszeretetből. A határ túloldalán a teljes menetfelszerelésben várakozó magyar KFOR-erők szintén hamar tudatosították a zenekarral, hogy nem fenékig tejföl az élet errefelé. A kölcsönös üdvözlések után katonás precizitással vázolták fel, mire számíthatnak az elkövetkező néhány órában. Ennek jeleként Betti, Zsolti és Zoy! egy-egy 17 kilós repeszvédő mellényt kellett, hogy magára vegyen, majd két állig felfegyverzett, missziót teljesítő katona kíséretében átkísérték őket egy golyóállónak mondott katonai dzsipbe, azzal az indokkal, hogy a helyi zavargások miatt nem tudják garantálni egy egyszerő furgonban a célszemélyek, vagyis a zenészek biztonságát...

A katonai menetoszlop egy villogó felderítő járőrautóval az élen szép lassan elindult a határtól 70 kilométerre fekvő Szent László táborba. A zenekar tagjainak agyában cikáztak a gondolatok, ám mielőtt bármit is kérdezhettek volna, felrecsegett az őket őrző fegyveres katona CB-rádiója. Innentől kezdve Zsoltiék úgy érezték magukat, mintha egy hollywood-i háborús dráma mellékszereplői lennének. A menetoszlop folyamatosan tartotta a kapcsolatot, és a rádión érkező üzenetekből kiderült, hogy nagy a baj. A zenekar pontosan a választások előtti zavargások közepette érkezett a koszovói fővárosba, Pristinába játszani.

Több közeli faluból fegyveres incidenseket észleltek, ezért többször meg kellett állni, majd alternatív útvonalon - derékig érő mocsárban, sáros földutakon - folytatni az utat. Az együttest kísérő katonák megpróbálták felkészíteni Bettiéket arra, mit tegyenek abban az esetben, ha megtámadnák a menetoszlopot. Szinte tapintani lehetett a feszültséget... Az ezt követő percek feszült hangulatban teltek. Mindenki az út szélén sétáló embereket vagy a hirtelen minden ok nélkül lehúzódó civil autósokat kémlelte: nem gyanús ellenséges csapatok-e, akik csak azért álltak meg, hogy hirtelen előhúzzanak egy fegyvert vagy egy gránátot, hogy célba vehessék a menetoszlopot. A helyiek és a békefenntartók viszonya ugyanis korántsem barátságos.

Útközben a katonák meséltek egy néhány héttel korábbi esetről, amikor a hegyekből vállról indítható rakétával lőttek ki egy buszt... Letaglózó információk voltak ezek Zoy!-ék számára. Ráadásul a vak sötét csak fokozta a drámai feszültséget. Titkon abban reménykedtek, hogy újabb meglepetés már nem éri őket. Ám ismét csalódniuk kellett: alighogy begördültek a békefenntartók parancsnokságára az udvaron összegyűlt katonák hangos kacagására lettek figyelmesek. Néhány másodperc kellett, hogy rájöjjenek: csúnyán megtréfálták őket.

A rendkívül szimpatikus, mosolygós parancsnok nevetve nyugtatta meg őket: "Sem háború, sem zavargások nincsenek. Koszovóban BÉKE van!" Az egész az õ összehangolt, profi módon kidolgozott "tréfahadjáratuk" volt. Csoda, hogy ezek után jobban fogyott a whisky, jobban esett az étel és a szokásosnál is fergetegesebbre sikerült az éjszakai fellépés... Az egész helyzetet mégis a zászlóalj parancsnokának az együttes számára készített egyedi emlékplakettjének szövege ábrázolta a leghűebben: "Kívánom, hogy a nálunk elszenvedett 'borzalmakra' legalább olyan kellemesen emlékezzetek, mint amilyen tiszta szívből mi nevettünk rajtatok".

[2006.01.03.]