Halálosan komoly humor - Carl Palmer koncert Budapesten

Carl Palmer nem viszi túlzásba a próbákat: saját bandájával az őszi turnéjuk első állomása – vagyis az A38 hajó – előtt utoljára nyolc hónappal játszott együtt. Közben az Asiaval turnézott, érthető, hogy nem ért rá két, nála körülbelül harminc évvel fiatalabb húrnyűvőjével gyakorolni. A koncert közben megbizonyosodott, tényleg nincs is rá szükségük.

Magyarországon ötödször, az A38-on negyedszer lépett fel a progresszív rock nagytiszteletű dobosa, aki korát meghazudtolva, és a fiatalabb generációt megszégyenítő energiával és lendülettel ismét egy hihetetlen élményben részesítette a vájt fülű közönséget.

A szokásos intro után felcsendültek a The Barbarian dallamai. Bartók Allegro Barbarója eredetileg zongoradarab, ez a gitáralapú hangszerelés viszont még jobban nyomatékosítja a címben is tükröződő nyers erőt. Dinamikus, tiszteletet parancsoló kezdés, amiért a közönség lelkes tapsa a jutalom.

A pörgős folytatást a Hoedown nyújtotta, megvolt a kellő bemelegítés a gitáros Paul Bielatowicz-nak is. Carl Palmer előrelépett a mikrofonhoz, megköszönte a tapsot, s zenészei bemutatása után ismerős lüktetés indult: a Peter Gunn, Henry Mancini szerzeménye.

Óriási taps követte a koncert első eredeti ELP-szerzeményét, a Bitches Crystalt. Ezt a számot korábban még nem adta elő a Carl Palmer Band, Palmer meg is jegyezte az ováció hallatán, hogy „jó élni”. Következik a Canario, arról az albumról, amit ő „inkább próbál elfelejteni”. Hát igen, a ’78-as Love Beach mind a kritikusok, mind a rajongók, és az ELP számára is csalódás volt, szerződésnek eleget téve született meg.

Annál nagyobb elismerés övezi a progresszív műfaj kitörölhetetlen klasszikusává vált Tarkus című opuszt. A felejthetetlen kezdő taktusok bejátszása után kirobbant a hangorkán, s némi humorral fűszerezve, kellő hatásszünetekkel elképesztően szólalt meg ez a szerzemény. Az amúgy is határozott ’Battlefield’-rész még keményebb hangzást kapott, a közönség sem volt rest ütemre tapsolni.

Amíg a fiatalok is megmutatták, hogy méltók a mester mellé, Palmer lement a színpadról. A lágyan kezdődő gitárszólóba Paul finoman beleszőtte a Somewhere over the rainbow-t, majd Rimszkij-Korszakov irgalmatlanul gyors Dongó-interpretációjába már a basszusgitáros Stuart Clayton is besegített. Elindult a jazzes közbevetés, majd ötletes show-elemként a basszgitár nyakába épített kis izzók is emelték az est fényét.

Aztán megtörtént az, ami nem volt betervezve – a következő számhoz szükséges bejátszás helyett a Fanfare for the Common Man-hez tartozó kezdőhangokat hallottuk meg… Palmer először felcsattant, majd heccelte, végül már pluszpénzt ígért a hangtechnikusnak, mire folytatódhatott a koncert a Trilogy című számmal.

Újabb klasszikus következett, több értelemben is. A Pictures at an Exhibition – vagyis Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoradarabjának átirata – osztatlan sikert aratott, vastapsot kapott a banda. Szinte elviccelték a kezdést, ahogy a húrosok lesték, mikor sújtanak le a dobverők, hogy lépést tudjanak tartani a hirtelen megszakadó-újrainduló Gnómmal. Utóbb persze megkapta a kellően ünnepélyes felhangot a Kijevi Nagykapu széles dallamíve.

A közönséget talán legkönnyebben lázba hozó számnak a már szóba került Fanfare for the Common Man bizonyult. A beleszerkesztett dobszóló látványos és ámulatba ejtő volt, és a profizmus mellett a humort sem nélkülözte. Palmer nemcsak a világ egyik legnagyobb dobosa, de nagyszerű showman is.

Kimondottan zúzós búcsút vettek a Carmina Buranával, és hogy senkiben ne maradjon szemernyi kétely se afelől, hogy micsoda nagyság tette nálunk ismét tiszteletét, a koncertzáró Nutrocker (Csajkovszkij Diótörőjének főtémája) előtt elhangzott a zenésztársaknak szóló utasítás: as fast as you can – azaz „amilyen gyorsan csak tudjátok”.

Sajnos, malőröktől nem mentes, de zeneileg szédületes estében lehetett része a „nem túl nagy, de hangos” közönségnek, a koncert után pedig a basszusgitáros és a gitáros is készségesen és nagyon kedvesen beszélgetett, és osztotta az autogramokat. Carl Palmer idén sajnos nem jött ki rajongói közé, de talán, ha jövőre többen lesznek…

Olvass tovább: "Jobb hangja volt a hegedűnek, ha püföltem” - interjú Carl Palmerrel

- Fejes Anna -  

[2009.11.10.]