BabyShambles: Down In Albion

A sex - drog - rock n roll Bermuda háromszögben sokan eltűntek már. Pete Doherty egyelőre még tartja magát. De róla majd később.

Kétezer valahányban járunk, a világ könnyűzenére érzékenyebb fele épp a nu-metál okozta sokkból eszmél. A zenekarok többsége látva, hogy a metál és a hip hop klisék további variálása nemcsak unalmas, de egyenesen nevetséges produkciókhoz vezet, más utat választ. Az új irányzat a 70-es évek legendás new yorki art punk klubjának, a CBGB egykori zenekarainak (Television, Ramones, Blondie) hangzásvilágát igyekszik visszacsempészni. A tengerentúlon épp a The Strokes „Is This It?” című bemutatkozása tarja lázban a közönséget és a szaksajtót.

A zeneileg teljesen érdektelen ezredforduló után Anglia is mással próbálkozik. A szigetország kvázi retro-forradalmában főként a nyolcvanas évek gitárzenekarai köszönnek vissza. The Smith, The Jam, The Clash. És itt lép be a képbe az első (és többszöri ránézésre is) teljesen szétcsúszott, hernyófüggő, londoni prosztó hülyegyerek Pete Doherty és csapata a The Libertines, akik már 2002-es, Mick Jones felügyeletével felvett (Clash ugye…) „Up The Bracket” című bemutatkozó lemezükkel példátlan sikert aratnak. (A korrektség kedvéért, említsük meg a szerzőtárs Carl Barat nevét is.) Az egy évvel későbbi „The Libertines” címre keresztelt munka szintén kitűnő, de a „két fúvóhangszeres nem fér meg egy vendég látóipari egységben” elv alapján Doherty és Barat útjai elválnak. Doherty, Patrick Walden, (gitár), Drew McConnell (basszusgitár) és Adam Ficek, (dob) társaságában BabyShambles néven új zenekart alapít. A „Down In Albion” című debüt, a „Babyshambles” és a „Killamangiro” EP-k után, tavaly év végén jelent meg. A producer ezúttal is Mick Jones, a terjesztést a Rough Trade kiadó vállalta magára.

Albionról eddig négy dolgot tudtuk. Ködös, a West Bromwich Albion Gera Zoli csapata, az Albion nevű PC játékot nem minősítem, és hogy a hazai vonatkozás se maradjon ki ott lenn a messzi Zalában Nekünk is van egy Albion nevű településünk. A BabyShambles Albionja e négy minősítés esszenciája. Köd, kispados attitűd, néhány minősíthetetlen pillanat, épp csak érzékelhető jelenlét.

A Sony & Cher „Bang Bang”-jét idéző kezdőfelvétel a „La Belle Et La Bete” puha basszusfutama, visszafogott már-már jazzes dobképletei, a váratlanul felbukkanó főtéma még ígéretes kezdés. A „Fuck Forever” felesleges keménykedés, slampos, punkos olyan sorokkal mint „I’ll fuck forever, if you don’t mind”. Ez nem bevállalás inkább prosztóság. (Bár ha meggondoljuk, hogy Doherty aktuális csaja, a szintén permanens betépésben utazó szupermodell Kate Moss…). Az A’rebours, laza tipikus Doherty szerzemény, ilyesmikkel volt teleszórva az „Up The Bracket”. A „32nd Of December” elektromos zongorás, táncos, a vége felé diszkóba váltó beatje még OK, de innentől elfárad az anyag. Sok az üresjárat. A trackek hossza legalább egy perccel hosszabbak a kelleténél. Hol volt Mick Jones? A húzós, sulykoló középrésszel operáló „Pipedown”, a korai U2 effektparkjára épít nem túl nagy sikerrel. A reagges „Stick & Stones” szvinges, majd később punkos villanásaival az egyik legértékelhetőbb felvétel. A korábban kislemezen kiadott „Killamangiro” lemaradhatott volna, a „8 Boys Dead” tipikus buli beat, eltalált gitártéma, de túl hosszú, szétcsúszott. Találunk néhány lírai dalt is, az „I’m in Love with a Feelnig”, vagy a reagge beütésű „What Katy Did Next” feltehetőleg Kate Mossnak szól. Hogy az egykori börtöntárs, a jamaikai raggában nyomuló General Santanával felvett „Pentonville” bénázása mit keres itt – rejtély. A címadó Mark Knopfler „Sailing To Philadelphia” című munkájának agonizáló őszi légy hangulatát idéző „Albion” a lemez legdalszerűbb felvétele, mintha orgonát is hallanánk… A „Back from the Dead” ritmikájában egyértelműen Iggy Pop zseniális „Lust for Life”-ját idézi, bár a Trainspotting kezdő trackjének tuti nem válogatnák be. Az album utolsó negyede is a közmegegyezéses unalom jegyében telik. A „Loyalty Song” – szájharmónikája, az „Aftermath”, „Between the Buttons” korabeli Stonest hozza, az „Up the Morning” - felesleges fárasztó, gerjedő gitárhangok…Az albumzáró „Merry Go Round” bluesosan artikulált, egyszerű törékeny popsong, finom seprűdobos kísérttel, akár szép is lehetne, ha nem lennénk ennyire kimerülve a megelőző 64 perctől.

A BabyShambles bemutatkozó albuma nem éri el a The Libertines lemezek színvonalát. A két éve még megkapó szemi-akusztikus, próbatermi hangulat mára unalmas önismétlésnek hat. A textúra nem áll össze. Ha az album negyed órával rövidebb lenne, akár szerethetnénk is, így azonban úgy jártunk mint Doherty a Live 8 koncerten. Elton John lesmárolása után, láthatóan már nem volt biztos benne, ki is Ő, minek van itt, és egyáltalán kell-e bárkinek amit csinál?

Radics Gábor 

[2006.01.15.]