Mindhalálig rock & roll-lal búcsúzott a második Rockaréna - képekben

„Ami jó, miért ne ismételnénk meg, akár évente?” – vetette föl Kiss Zoltán „Zéro”- a Rockaréna megálmodója, még az első rendezvény előkészületeinél. A válaszra nem kellett sokáig várni: a Papp László Sportaréna ezen a márciusi hétvégén ismét a rockzene dübörgésétől volt hangos. A koncepcióban az előzőhöz képest annyi változás állt be, hogy idén két, fiatalnak számító formációhoz egy nemzetközi banda is csatlakozott.

A nem túlzottan hálás péntek délután 5 órai kezdési időpont Török Ádámnak és kis csapatának, a Mininek jutott. Január 26-i, nagyszabású pecsás bulijuk óta nem sok idő telt el; lényegében a jubileumi koncert eszenciáját kaptuk 45 percben – a tőlük megszokott minőségben.

Az őket követő Zorall, az immár védjegyükké vált közismert rock- (és nem rock-) dalok zúzós feldolgozásaival érkezett az arénás megmérettetésre. Az énekes, Szasza hangján csendült fel – többek között – az Álmodj királylány, a Könnyű álmot hozzon az éj, a ZZ’ Labor egykori sikere, a Honky Tonk Woman, valamint zárótételeként Ákos nótája, a Valami véget ért. Mit mondjak: nem éppen a legerősebb formájukat hozták...

Az est soron következő, 3. szereplője, a Deák Bill Blues Band. Mielőtt standard műsorukat lenyomták volna - rock-történeti eseményként - a hazai blues koronázatlan királya - közelgő 60. születésnapja alkalmából - életműdíjat vehetett át. Mindez megfejelve Zeffer András és Horváth Attila erre az eseményre írt 10 perc múlva ½ 4 c. dalával, melyet a RockBand interpretált.

Ferónak le sem kellett menni a színpadról

Ős-Bikini. A viszonylag ritkán összeröffenő, ironikusan egyéni hangvételű csapat az alapító Németh Lojzi bőgős helyett a ricsés Laczik Fecóval, a vendégénekes Szaszával, valamint a csasztuska stílusban tangóharmonikázó Gidóval kiegészülve örvendeztette meg a nagyérdeműt. Nagy Ferónak le sem kellett mennie a színpadról (egyébként sem, mivel a fellépőket végig ő konferálta föl); ugyanis „rendes” zenekara, a Beatrice jött, látott és győzött.

A repertoár felsorolásától eltekintenék, szerintem azt mindenki kívülről fújja. A mindvégig lendületes műsor egyik különlegességeként a r & r alapvetés Johnny B.Good-ot hallhattuk; a másik említésre méltó mozzanat, Nagy Hunor Attila szinte kielégülés-közeli állapotot előidéző, elementáris dobszólója.

A nemzetközi meglepetésnek szánt sztár a Saxon fellépése, sajnos technikai okok miatt meghiúsult. Helyettük a progresszív rockot játszó, Németh Gábor dobossal súlyosbított, lengyel illetőségű SBB zárta a napot. Az egyébként zseniális képességekkel rendelkező trió produkciója eléggé kilógott a sorból; az amúgy sem nagyszámú közönség is hasonló véleményen lehetett; ugyanis a műsorblokk alatt sorai alaposan megritkultak.

Vörös István és a Prognózis – kezdésként - professzionális módon alapozta meg a szombati buli hangulatát. Pörgős, a végére színpadi fetrengéssel tarkított műsorában főként a ’90-es évek nagy slágereiből válogatott; persze a Tele van a város… és a Hajsza közben sem maradhatott ki. A befejező nóta, a Kinek van igaza? akusztikus változata ebben a verzióban is ütött.

Nem tökéletes a Zanzibar

Terecskei Rita a Zanzibar élén arról énekelt, hogy „Nem vagyok tökéletes”. Annak ellenére, hogy egy-két figyelemre méltó gitárszólót is megeresztettek, a megállapítással nem is lehet vitatkozni.

A Kormorán szereplése a szombat este zenitjét jelentette, a közönségszám is növekedett a péntekihez képest. Lírai és kemény folk-rock tételek váltakoztak repertoárjukban, hiteles keresztmetszetét adva 30 éves munkásságuknak. Az Isten ujja megérint, vagy Wass Albert Záróversének megzenésített változata önmagáért beszél.

Az alaposan felturbózott hangulat szinten tartásáról a továbbiakban a Bikini gondoskodott. A stílus más, de a nívó ugyanaz. Erről könnyen meggyőződhettek, akik tavaly decemberben a 25 éves jubileumi koncertet végigtombolták.

Helycsere és támadás: itt a Karthago! A tavalyi részletes beszámolóhoz képest nem sok újjal tudok szolgálni; a zöldbozótosok(k) semmit nem öregedtek, semmit nem felejtettek el abból, amit a jó rock- (westcoast-) zenéhez tudni kell. A hozzáállás, a lendület, (a repertoár) mit sem változott.

A rock-elefántok eldübörögtek, hogy átadják helyüket a metál-dübörgésnek. A Pokolgépnek viszonylag kevés ideje maradt arra, hogy igazából kibontakozzon. Így is kaptunk némi ízelítőt a két gitáros (Nagy Dávid és Kukovecz Gábor) erőteljes szólóiból. Rudán Joe most sem okozott csalódást.

Teljesen mindegy, hogy Hol van szó (a közönség segítségével), vagy hogy Sajtot oszt a róka (a Pokoli mesékről); hangja minden tartományban a helyén van. A Mindhalálig rock & roll már Nagy Feró közreműködésével csendült fel utolsóként. A kitétel akár a Rockaréna mottója is lehetne; kár, hogy csak ilyen kevés emberhez jutott el!

Hegedűs István

[2008.03.16.]