"Szerencsére minden aktív..." - Interjú Jozé-val 2015. - VI. rész
Bese Jozefák László. Mindenki csak Jozé néven ismeri. Számos publikációja jelent meg rock vonalon, egyebek mellett a Rockinform, a Civil Rádió és az ePresso volt munkatársa. Szabadúszóként jelenleg is több zenei médium külsős szerzője. A Pompeii Records nevű zenei gyűjtemény atyja, az Anti-Drog és a Leukémia jótékonysági fesztiválok főszervezője, magyarországi Pink Floyd klub elnöke, néhány tucat hazai zenei produkció ötletgazdája és szervezője, továbbá jó néhány patinás múltú zenekar amolyan mindenese, láthatatlan szürke eminenciása!
VI. rész - „Minden egyes eddig világra született emberi lény éljen örökké paradicsomi körülmények között, tökéletességben és isteni erkölcsök között.”
Mivel magam is dél-pesti vagyok, kiemelném a régiek közül még a HitRock együttest! Nekik sem volt fenékig tejföl a sorsuk! Patinás múlt, most mi a helyzet velük?
Egy évtizednyi kommunista packázás után sem volt nyugalom és béke a Hit együttes legénysége számára. Hiszen a módszerváltás után további két évtized multikulti kirekesztősdi következett. Valamint a szerencsétlen névazonosság miatt, kínos összemosás a Hit Gyülekezetével…
De 2009-ben eljött az igazság pillanata. Az agyoncenzúrázott, -normális lemezt sosem készíthető,- a rádiók által agyonhallgatott dél-pesti rocklegenda 30 éves, jubileumi koncertjére zsúfolt telt ház volt kíváncsi. Belépős rendezvényre, nem ingyenes falunapi haknira.
2013-ban, Tánci tragikus gyorsaságú betegsége és halála után a fiúk úgy döntöttek, hogy tovább folytatják. 2014-ben lett két új tag, egy 35 éves jubileumi turné, majd következett az azt megörökítő HitRock 35 koncertalbum. Ez a kezdeményezésemre és közbenjárásomra létrejött korong az első olyan HitRock CD, amin végre Mr. Basary hangjával hallhatók a legendás HitRock slágerek. Mélységes hála érte a Hammer Recordsnak!
Bár a lemez terve miatt sokan erőteljesen hülyéztek engem, mégis kitartottam és végül ki is tudtam járni. Ebben a kurta-furcsa hazai közegben egy ilyen perifériára szorított magyar rockzenekarnak sokkal nagyobb fegyvertény normális szponzort vagy kiadót találni, mint egy másfélpolcnyi diszkográfiával rendelkező, korábban már alaposan befutatott, nevesebb előadónak.
Ráadásul nemcsak, hogy létrejött a Hit koncertlemez, de kifejezetten jól sikerült és a közönségnek is tetszik. MAHASZ Top 20-as lett. Eladások és nem kattintások alapján. Mint tudjuk, a valódi közönség a lábával és a zsebével szavaz. Tehát minden ellenkező híresztelés ellenére, a HitRock együttesre van igény, és az eladások tükrében minden bizonnyal a későbbiekben is lesz fizetőképes kereslet Finkiék produkciójára. A múlt héten (2015. 23. hét) épp a 35. helyen állt a „HitRock 35 Live” CD az eladási listán. (mosolyog)
Hosszas előkészület után már kanyarban van az a két archív anyagot tartalmazó HitRock CD is, mely a 30 éves buli legjobb pillanatai mellett a 2000-ben és 2001-ben készült, eleddig kiadatlan „Ikarusz” album érdekesebb részeiből áll össze. A legutolsó tervek szerint részletes zenekari ismertető is jár majd mellé. Ideje is volna már összefoglalni az elmúlt évtizedek történéseit. Ha már a tömegmédia volt szíves ugyanolyan felvilágosult és européer módon kirekeszteni a HitRock zenekart, mint szinte az összes magyar rocklegendát.
Idén, az év első felében a HitRockban két tagcsere is történt, amit kicsit sajnáltam, mert kedveltem a 2014-ben csatlakozott új fiúkat. De most már, a koncertek tükrében úgy vagyok vele, hogy Füxi ismét jól döntött, jól választott, mert igen jó lett a legújabb felállás is. Különösen, hogy ezúttal két Hungarian Pink Floyd Show tag szállt be az anyazenekarba.
Mangult Attila basszer és Németh György gitáros, a fiatal koruk ellenére mesterei a hangszerüknek. Utóbbi ráadásul Pusi-tanítvány. Mindketten alázatosan, ízesen, pontosan és hangulatosan játszanak. A közönség jól veszi ezt a friss Hit-felállást is. Ezért kirekesztő rádiók ide, belterjes fesztiválok oda: nem látom akadályát egy új stúdióalbum elkészítésének.
Végezetül legyen még szó a HitRock másik formációjáról, és akkor ezzel megvan a tribute banda is. Mi a helyzet a Hungarian Pink Floyd Show háza táján? Mióta vagy velük kapcsolatban?
Őket nagyjából egy évtizede segítgetem. Ebben volt koncertszervezés, műsorvezetés, promóció, fénytechnika, videótechnika meg még sok minden más is.
Idén januárban töltöttem fel adatokkal a HitRock és a Hungarian Pink Floyd Show új weboldalait. Még nem érték el a teljességet, de már jól látszanak a hosszú pályafutás csúcspontjai. Igen, ehhez volt kedvem. (nevet) Nagy munka volt. Főleg az adatgyűjtés, mert bőven volt mit számba venni és archiválni az elmúlt évtizedekből. Persze az ilyesmi sosem egyedül történik. Ne hidd el senkinek! (nevet) Szóval Sipőcz Laci, aki legalább akkora HitRock gyűjtő, és legalább annyira szívén viseli a zenekar sorsát, mint én, rengeteget segített az archívum letisztázásában.
Az utóbbi pár évben nagyrészt én találtam ki a Hungarian Pink Floyd Show kiemelt, dedikált koncertjeinek tematikáját. Ahogy azok címeit és arculatát is, melyeket brandként kezelve, egységes módon promóztam, illetve promózok jelenleg is. Egy kicsit őket is saját gyermekemnek érzem. (mosolyog)
A Hungarian Pink Floyd Show mostanság nagyszabású vidéki koncertekre készül, illetve előkészületben van a következő klubévad programja is. Legközelebb, a kiemelt nagykoncertek sorában Siklós és Gyenesdiás következik. (az interjú-sorozat még június közepén készült - a szerk.) Amúgy az utóbbi években a HPFS turnék csúcspontja a Siklósi Várban adott előadás szokott lenni. Most is nagy a készülődés. Rendesen oda fogunk csapni. Különleges műsor lesz: zenészbarátokkal, gyermekkórussal, kivetítőkkel, ahogy kell. (nevet)
Úgy tudom a Hungarian Pink Floyd Club elnöke is vagy! Erről megosztanál néhány gondolatot az olvasóval? Hogy indult a dolog? Milyen események voltak az elmúlt években?
A magyar Pink Floyd klub részemről úgy indult, hogy nem is tudtam, hogy elindult. Ugyanis a vörös időket követően, a módszerváltás környékén még mindig nem volt normális lemezterjesztés az országban. Különösen a jó minőségű, nyugati-nyomású prog rock LP-k terén voltak súlyos ellátási zavarok. Ez most, „hála” az össznépi letöltögetősdinek, ismét aktuális problémává válik.
Szóval több zenemániás társaságba jártam, több ilyennek is a tagja voltam. Leginkább az azokban tapasztalható zenei minőség és zenei aktivitás alapján válogattam a kölyökbandák közül. Ezek közül a gyermekkori baráti-, ismeretségi körbe tartozó srácok közül néhányan, -jellemzően a vörös szülők gyermekei,- aránylag gyakran kijárhattak Kelet-Berlinbe. Ahonnét, -ellentétben a németekkel- átruccanhattak Nyugat-Berlinbe is. Elvben turistáskodni, de ez a gyakorlatban lemezvásárlást jelentett. A világútlevél környékén a lemezbeszerző tevékenység kiegészült további utazókkal és beszerző helyekkel. „Tudtad, hogy hol van Bécsben lemezbolt” jeligére. (nevet)
Szóval bejött valahogy a minőségi vinyl az országba, persze szigorúan „bakelit” címszó alatt, (nevet) majd felkerült az általunk elérhető legjobb lemezjátszóra, értelemszerűen a tehetősebb családok sarjainál. A lemezjátszó alatt bivaly erősítő és komoly magnódeck. Vadiúj, szűz, krómos vagy metal kazettával megtöltve. Majd a mesterkazetta készítése közben, indult a néma csendben, áhítattal végighallgatott minőségi zene. A magaskultúra befogadása.
Már csak azért is néma csendben, mert ha valamelyik bunkó néha nekiállt dumálni, akkor az a meghallatszott a felvételen is. A lehetőségekhez mérten kifejezetten jó minőségű cuccokkal, érzékeny kis jószágokkal dolgoztunk. (mosolyog) Az ilyen unalmukban szájalósok aztán hamar el is lettek tanácsolva. Menjenek inkább diszkóba. (nevet)
Az évek alatt szépen lassan sorra kerültek a progresszív rock sarokkövei. Például Mike Oldfield, a King Crimson, a Yes, vagy a Colosseum lemezei, ahogy a többi alapműveltséget képező banda kiemelkedő albumai is. Közben azt vettem észre, hogy egy idő után tartósan túlsúlyba került a Pink Floyd. Ráadásul ez nem csak azt jelentette, hogy kellemes délutáni elfoglaltságként végighallgattunk egy minőségi Floyd hanghordozót, hanem azt is, hogy elkezdett bennük dolgozni az anyag, hogy aztán az este további részében meghatározza a beszélgetések témáit is.
Ezért elkezdtem tudatosan haladni, a többiekkel együtt végigvenni, kielemezni, átbeszélni a Pink Floyd életművet. Akkor persze még nem klubvezetőként, csak ötletadóként. Az első ilyen tudatosan Pink Floydos alkalmat, nagyjából 1992 januárjára teszem, utólag visszaszámolva az a legvalószínűbb dátum.
Majd a lemezek mellé előkerültek az angol szótárak, és angoltudás híján kiszótáraztuk a Floyd szövegeket. Alaposan kiveséztük a borítókat is. E mellett elolvastunk mindent, -többségében persze hülyeségeket,- amit a Floydról akkoriban magyarul el lehetett érni. Elkezdtünk bootlegeket gyűjteni, majd könyvtárba, klubokba, idősebb gyűjtőkhöz járni.
Természetesen eszemben sincs azt állítani, hogy mi voltunk az elsők, vagy az egyetlenek. Ezeket a pózokat meghagyom másoknak. Sokan foglalkoztak ilyesmivel akkoriban. Országos szinten is. De helyben, azaz Dél-Pesten is volt több ilyen csoport. Nagy kár, hogy -a számunkra akkoriban elérhetetlen hatékony távközlés híján- nem tudtunk egymásról.
Időközben alapítottam egy Pink Floyd emlékzenekart, illetve összeállítottam és előkészítettem egy Pink Floyd „életműsort” is, -akkor még nem ismertük a tribute kifejezést,- amit persze hamar szétvert a sok ego. És a politika. Azért, mert a fejembe vettem egy szimbolikus faldöntést. Az elmaradt rendszerváltás helyett. (nevet) Konkrétan a Szoborparkba terveztem egy magyarított Fal előadást. A nyugati front helyett Don-kanyarral, menetelő kalapácsok helyett vörös csillagokkal, majd a vörös csillagos fal ledöntésével… (nevet)
Hát, meg kell valljam, hogy a fejeseknél nem aratott osztatlan sikert az ötlet. Mármint a pénzüket, tehát a hatalmukat ügyesen átmentett elvtársaknál. Ahogyan az ilyenek burokban felnőtt gyermekeinél sem. Akik persze kormánytól függetlenül, szinte minden íróasztalos állást elleptek, szinte minden döntési pozíciót elfoglaltak.
Egyesek a szó szoros értelmében tajtékzottak a dühtől, hogy mégis mit merek képzelni... (nevet) Hamar meg is lett fúrva a projekt. Hamar be lettek fenyítve a résztvevők. A tervezett sztárfellépők is.
Korábban felvetődött, hogy miért nem lehet, miért nem érdemes egyes projektek kapcsán neveket nyilvánosságra hozni. Például ezért. Ezért is. Demokrácia ide, diktatúra oda: még ma is sokan letagadnák, hogy benne voltak, illetve hogy benne lettek volna a szoborparki faldöntésben. Én meg ugye nem szeretek barátokat kellemetlen helyzetbe hozni.
Persze máig sem tettünk le a Steinmetz- és az Osztyapenkó-szobrok tövében történő Memento Parkos faldöntésről. Ez a buli ugyanúgy talonban van, mint sok más projekt. Türelmesen kivárjuk a kedvező időt. Onnan lehet majd tudni, hogy végre tényleg kikoptak az elvtársak -és ivadékaik- a hétköznapi, helyi végrehajtó hatalomból, ha a majd eljön az a boldog idő, amikor az lesz az év kiemelt nagy bulija, hogy a tévéközvetítéssel és filmfelvétellel egybekötött, sztárparádéval előadott magyarított The Wall előadáson ledől a vörös csillagokkal csúfított fal…
Visszatérve a klubra. A kétezredik év felé már hazánkban is kezdett elterjedni a net, de még nem a szélessávú, tehát a gyors fájlcserére alkalmas, hanem inkább csak a lassú. Így akkor itthon nem a Napter használata volt a fő csapásirány. Inkább a fórumozás, okoskodás. Természetesen a különböző -Pink Floyd köré szerveződött komolyabb és lazább- csoportok is összetalálkoztak a neten. Hozzájuk, hozzánk csapódott még sok egyéb önző alak is, akik például a bootleg-börze foglalkozás alatt azt értették, hogy az nem más, mint mások gyűjteményének, -kiadatlan demókból és kalózkoncertekből álló ritkaság-gyűjteményének- lemásolása utáni angolos távozás. Nincs új a Nap alatt. Az önzés szemét dolog.
Végül ezeknek a minikluboknak egy jó része összeolvadt és „Pink Floyd Klub” néven kezdtünk el tevékenykedni. Ekkor gyorsan lefordítottuk újra az összes dalszöveget. Ebben persze volt jobb, rosszabb. Ki mennyi tudást tudott az általa elvállalt dal fordítása mögé tenni. Jellemző módon, ez ügyben is időről-időre előkerült egy-egy olyan okostojás, aki ugyan nagyon tudta fikázni mások fordítását, de eszébe nem jutott volna küldeni egy különbet… Mondom, nincs új a Nap alatt.
Aztán elkészült egy teljes, átfogó Pink Floyd és -családfa diszkográfia, ami két-három évig az egyik leglátogatottabb hazai zenés honlappá tette a magyar Floyd oldalt. Később kijavítgattuk a wikipédia, akkor még gyerekcipőben járó Floyd érdekeltségű cikkeinek durva tévedéseit. Később jöttek Floyd tematikájú multimédiás előadások, majd a közös koncertlátogatás, filmnézés és ismét zenehallgatás. Továbbá Launch Partyk egy-egy újdonság megjelenésekor és kerekasztal-beszélgetések egy-egy konkrét alkotást körüljárva.
Mellékesen írtam pár tucat cikket Floyd témában, illetve részt vettem egy rekordgyanús, ötórás monstre éjszakai rádióműsorban, ami csak és kizárólag a Pink Floydról szólt. Alaposan bemutatva zenében és élőszóban a banda 1965 és 1977 közötti munkásságát. Csak azért ’77-ig, mert többre nem volt elég az öt óra…
2003-ban lettünk a sima Pink Floyd Klubból „Magyar Pink Floyd Klub”. Részben azért, mert undorító volt, hogy akkoriban a hivatásos gyűlölködőknél a „magyar” konkrétan szitokszóvá vált. A 2002-es választási kampányokat kísérő sárdobálásban. Ezt mindenképpen le kellett reagálni. Másrészt azért is egészítettük ki a nevet, mert így egyszerűbb, könnyebb lett a külföldi klubokkal a kapcsolattartás. Hungarian Pink Floyd Club. Minden külföldi partner egyből tudta, merre hány méter.
Tíz éve, 2005-ben a többiek felkérésére lettem a klub elnöke. Addigra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az azt megelőző hosszú évek alatt is tartósan a klub működését szolgálta a kapcsolatrendszerem és a szervezőkészségem.
Mondanál néhány konkrét rendezvényt?
Amire büszke vagyok, hogy Nick Mason 2006-os „Inside Out” turnéján nem csak úgy, proli módra lerohantuk az öreget, hogy aláírást és fotót akarunk, de ízibe, hanem vittünk is neki ezt-azt. Többek között egy -minden klubtag által dedikált, plusz Floyd Klubos lappal kiegészített- Budapest fotóalbumot, üdvözlőkártyákat, apró figyelmességeket, magyar finomságokat… (mosolyog)
2008. november 14-én szomorú apropóból gyűltünk össze a Táncsics Művelődési Házban. Érdekesség, hogy valószínűleg ez, a budapesti volt a legelső Richard Wright Emlékkoncert. Legalábbis ez idáig nem került elő korábbi koncertdátum, sehol a világban. Gyorsan, szinte azonnal reagáltunk. Gyakorlatilag már a gyászhír éjszakáján beindult a szervezés. Ebben a Floyd Klub nemcsak, hogy kezdeményező és társszervező volt, hanem az egyik tagunk, Juszy bácsi által még békítő fél is, hiszen 2008-ra már nagyon megromlott a két budapesti Pink Floyd tribute banda viszonya…
2013 tavaszán nagyszabású ünnepséget és -sztárvendégekkel kiegészülve- ünnepi koncertet tartottunk a Dark Side Of The Moon 40. évfordulója kapcsán. Ezt, a nagy sikerre való tekintettel, még ugyanazon év nyarán meg kellett ismételni. Itt érdemes közbevetni, hogy bár elég hosszúra sikerült ez az interjú, de még mindig csak egy-egy felvillanást említek meg. A klub életében is, ahogy a többi zenekaros tevékenységem kapcsán is: sokkal, de sokkal több történés volt. Akár egy-egy félévet feldolgozva is lehetne ilyen terjedelemben sorolni az érdekesebb eseményeket. (mosolyog)
2013 őszétől a Hungarian Pink Floyd Show-val közös klubesteket tartottunk a Petőfi Csarnokban. Rengeteg neves zenészt láttunk vendégül. Egy részük beszállt a muzsikálásba is. Továbbá a hangrendszer, a kivetítő és a klubtagok gyűjtőszenvedélyének jóvoltából jó néhány hiánypótló premiert is megejtettünk. Egymás között. Ha már a hazai szennymédia volt szíves évtizedeken keresztül letojni Watersék és Gilmourék munkásságát. Watersék és Gilmourék munkásságát is…
Milyen terveitek vannak? Mivel foglalkoztok most?
Ősszel természetesen indul a konvoj a Gilmour turné kapcsán. (mosolyog) Ezen túl egy nagyszabású Pink Floyd kiállításra készülünk. Hónapok óta csiszolgatom a kiállítandó anyagot. Ha minden megvalósulhat, akkor nagyon jó lesz.
Jelenlegi aktuális projektünk még az Audio Centerrel közös High-End lemezhallgatási lehetőség. Ahol hónapról hónapra megdöngetünk egy-egy tízezres nagyságrendű audiofil LP-t egy-egy harmincmilliós cuccon. Ez esetben az ár-érték arány fedi a valóságot. (mosolyog)
Több olyan Pink Floyd-, illetve kapcsolódó szólóalbum is van, amit az elmúlt évtizedekben már több ezerszer figyelmesen végighallgattam, de ezeken a hangrendszereken mégis tudott újat mutatni. (széles vigyor) A gyakorlatban most ért körbe a klub tevékenysége. Minőségi zenét hallgatunk jó minőségben. Közösen. Mint huszonöt éve. Vagyis most pont az a fő csapás, mint a kezdeteknél. Csak leíratatlanul jobb minőségű hardver áll rendelkezésre. (mosolyog)
Jelenleg is foglalkozol ifjak képzésével?
Sajnos nem nagyon. A tanítás egy olyan dolog, amihez többek között szükséges egy, vagy több tanulni vágyó fél is. Mostanában ez a komponens kiveszni látszik. Manapság, a sok nyitott száj korszakában kevés a nyitott fül. Manapság mindenki zseniként mászik ki a mamájából, de legalább is úgy érzi magáról. Pedig még mindig megvan bennem az a felelősségérzet, hogy a felhalmozott tudást nem szabad a sírba vinni, hanem a lehetőségekhez mérten, minél inkább át kell adni az utánunk következő nemzedékeknek.
Jellemzően az történik, hogy a mostanság szóba jöhető tehetségek el sem jutnak addig, hogy felismerjék a lehetőséget. Nálam az a rendszer, hogy amolyan felvételi tesztként, szintfelmérőként adok egy-két tanulságos hallgatnivalót az ifjú vagy nem annyira ifjú, de még formálandó tehetségeknek. Olyasmi metódust képzelj el, mint a Rorschach-teszt, ahol a sokféle módon értelmezhető, sokféle alakot kirajzoló tintafoltok arra jók, hogy szembesüljünk azzal, hogy a nézőjük mit lát meg bennük elsőre, hogy felmérhető legyen, mik a tesztalany prioritásai, sarokpontjai, hajlamai.
Hogy kell ezt elképzelni?
Van sok ilyen, tesztelésre-tanításra nagyon alkalmas, igen gazdag tanulsággal rendelkező hangfelvételem. Ami alapján kiderülhet, hogy a mondjuk jól-rosszul gitározó zenészpalánta hol tart agyilag. Mit vesz észre a sokféle utalásból, kereszthivatkozásból, szerkesztési és hangszerelési finomságból. Ennek alapján szoktam kialakítani a személyre szabott fejlesztő programot, ami 90%-ban szintén dalok meghallgatásából áll, csak éppen az én, illetve a barátaim szak-kommentárjával. Kiemelt főpontokkal, hogy mire érdemes és mire kell figyelni. Mit kell ezek alapján elsajátítani, majd készség szinte emelni.
Továbbá volt még teázás melletti észosztás a hatékony promócióról és az értelmes kiadványtervezésről. Valamint igény esetén szó eshetett még egyes konkrét viszonyrendszerekről, történelmi előzmények ismertetéséről is. Ne kezdje az ifjú tehetség az első lépéseit egyből egy-két aknával, mint mi anno…
De ez manapság már nem nagyon üzemel. A 2010-es évek tanulsága, mondjuk a ’90-es évekhez viszonyítva, hogy annyira individualista, önző és önfejű irányba tart a világ, hogy a többségnek nemcsak, hogy derogál ilyesmivel foglalkozni, de a kellő alázat mellett még a szükséges koncentrálóképesség is hiányzik. Legalábbis az emberek túlnyomó részéből.
Az internet egyik káros hatása, hogy ma már nem szükséges időpontot egyeztetni, megbízhatóan, pontosan érkezni, találkozni, majd megvárni, amíg a Hi-Fiben megszólal a vinyl LP. Sokan úgy vélik, hogy ez milyen nagyon jó, mert a neten gyorsan átdobható az mp3 vagy a youtube link és távoktatásban is működik a dolog.
Ezzel szemben az a tapasztalat, hogy a fiatalok így még kevésbé veszik a fáradtságot az odaszánt tanulásra, a koncentrált, koncepciózus, figyelmes zenehallgatása. Hanem még inkább az önzés dominál. Hogy mihez van kedvem és mihez nincs. Persze nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet...
Aki, -állítólagos zenész létére- azért nem hallgat végig valamit, amiből tanulhat, csak mert az „nem tetszik”, vagy mert azt a bizonyos előadóművészt „nem szereti”, az nem zenész, hanem pojáca. Sosem fogja megérteni, hogy hogyan és miért kötődik a közönség egy-egy produkcióhoz. Vagy, hogy mi módon tartható tartósan együtt a különböző tehetségű és -képességű egyénekből álló zenei közösség. Vagy hogyan lehet a többszerű zeneiséget ellenpontozással, kiállásokkal és hasonlókkal fellazítani, egy albumnyi zenét szellőssé és ezzel könnyebben befogadhatóvá, végighallgathatóvá tenni. Mitől is értené? A janicsárképzőkben ilyesmiről nincs szó.
A janicsártanoncok többsége pedig önmaga gondtalanságában még egy fertályórára sem veszi a fáradságot, hogy megértse, hogy „mitől megy a villamos”. Ők azok, akik rajongásig szeretik, mondjuk a Rammstein-t, de közben lefitymálják a Laibach-ot. Vagy még csak nem is ismerik. Ők azok, akik hasra esnek a Dream Theateről, de már a Dream Theater tagságát -finoman szólva- „ihlető” alapvető zenekarok korszakos albumaival nem akarnak, és nem is tudnak mit kezdeni. Nincs meg az a műveltség, nincs meg az az IQ, ami előfeltétel volna ezek feldolgozásához.
A legtöbben az alapvető kérdések felvetéséig sem jutnak el. Lesz is a bandáikban folyamatos balhé, sértődés, feloszlás, átjáróház. Meg az elefántcsonttoronyból történő fölényes sznoboskodás. Pedig lenne út a közönséghez. Csak azért értelmesen meg kell dolgozni. Aminek minden esetben komoly szellemi munka az előfeltétele.
Sok hangszertulajdonos van, jellemzően az elkényeztetett, újgazdag, régibunkó, úri-elvtársi gyerekek, akik ugyan megtanulták oda-vissza fénysebességgel a pentaton skálát, akik ugyan felismerhetően el tudják játszani kedvenc gitárhősük egy-egy blues alapú szólóját, akik ugyan a tábortűzi akkordokból, az unalomig ismételt sablonok alapján képesek összebarkácsolni sajátnak gondolt dalocskákat is, de ezzel vége is. Kifújt a dolog. Ettől a kevéstől aztán annyira jól érzik magukat, hogy egyből azt is hiszik: tudják, miről szól, mitől működik a rock. Nemcsak, hogy zenésznek, hanem egyenesen művésznek képzelik magukat.
Villámkezű, kőagyú janicsárok. Akikben a minimális zeneszerkesztési ismeretek sincsenek meg, akikben fel sem merül, hogy kell egy műsort összeállítani, milyen ívvel, hangsúlyokkal, üzenettel, főpontokkal kell a közönség elé állni… Miért kell, és hogyan lehet szellős, mégis mindenkit megmutató hangszerelést készíteni az élő előadásokra? Milyen alapvető szabályai vannak a promóciónak? Milyen egy jó plakát vagy flyer? Mit üzen egy-egy díszlet, molinó, fellépő ruha, illetve azok hiánya? Hogyan működik mondjuk a logo? Mi a szerepe egy könnyűzenei produkcióban a visszatérő „rítusoknak”? Hogyan lehet megjegyezhető fazont adni, az amúgy alapból arctalan tagoknak? Miért van igénye a közönségnek a kedvenceivel kapcsolatos „mítoszokra”? Hogyan lehet értelmes módon, irányítottan kielégíteni a rajongók pletykaigényét? Hogyan lehet többszintű, többféle közönségréteget megszólító, mégis hiteles programot alkotni a meglévő alapanyagból? És a többi, és a többi…
Ezen önjelölt zsenik előtt persze örök talány marad, hogy egyes virtuóz hangszeresekből álló zenekarok és valóban kiváló zenei produkciók miért nem kellenek a népnek, miközben egyes másik bandák, -a talán még szerényebb képességű arcokból álló együttesek- produkciója sikeres és működőképes.
Nem egyszer és nem kétszer találkoztam azzal a jelenséggel, hogy az ifjú titán egy-egy klasszikus rockfelvételt meghallva röhög és gúnyolódik. Majd az első alkalommal, ahogy lehetősége van találkozni az általa kiröhögött, de a közfelfogásban mégis tekintélyes, neves idősebb rocklegendával, azonnal kéri a közös fotót és hiper-sebességgel posztolja boldognak-boldogtalannak…
Persze ezt a kétszínűséget ők is hamar vissza szokták kapni. Mert fordítva is működik a képmutatás. Mert megjön a kedves közönség a régi nagy, legendás rockbanda aktuális koncertjére, majd a kemény mag jó része azonnal nekiáll egymást közt hőbörögni, hogy mit keresnek itt ezek a fiatalok, mert velük hiteltelen a történet. Mert régen jobb volt. Majd a kedélyes fikázás és a nagy buli után, bejutva a színfalak mögé, egyből közös fotót kérnek az ifjabb zenekari tagtól is. Közben dicsérik az előbb még lesajnált ifjú muzsikus tehetségét és a teljesítményét, és az előbb még kritikus rajongók vigyorogva biztosítják a fiatal résztvevőt, friss zenekari tagot a szeretetükről és a lojalitásukról…
Kemény…
Kemény. Ez a folyamat egyébként hasonlatos ahhoz, amikor valakinek, valamelyik zenekari tagnak például hirtelen alpolgármester lesz a másod-unokatestvére, mondjuk Büffentőtrottyoson. Így az adott illető előreláthatólag évente tud majd hozni egy önkormányzati finanszírozású bulit. A helyi Virsli Fesztiválra. Ettől aztán azonnal szervezőnek, majd menedzsernek, végül pedig a Mindenható Mennyei Atyának képzeli magát.
Pedig a valódi szervező, a valódi menedzser pont ennek az ellenkezője. Magyarán a valóban értékes háttérember olyan helyekre is képes benyomulni, olyan helyekre képes eladni a bandát, ahol nincs protekció. Sőt! Oda is, ahol súlyos ellenszél van. Ilyesmire -becsületes úton- csak azon kevesek képesek, akik művészi szintre fejlesztették magukban az emberek motiválását; akik képesek komplexen átlátni a szövevényes viszonyrendszereket. Akik képesek változtatni, alakítani azokon.
Mindezekből mi következik? Akkor most szakadék jön, vagy van kiút?
Mindig van kiút! Az az igazi kérdés, hogy vágyunk-e eléggé utána, hogy minden erőnkkel keressük-e azt, vagy csak szalonlázadók, pózerek vagyunk? Hogy hajlandók vagyunk-e bármit is tenni azért, -kilépve a komfortzónánkból,- hogy megtaláljuk az ajtót, a valódi szabadságba vezető ajtót? Vagy már jól érezzük magunkat örök vesztesként is? Belemerevedve abba a megszokott szerepbe, hogy kínunkban keményen ütjük a falat… Mindhalálig kitartva ebben, dörömbölve keményen, akár az ajtó mellett fél méterrel is…
Van kiút, van megoldás, de össze kell fognunk. A kocsmai hőbörgés nem segít. A sarkunkra kell állnunk, és vissza kell foglalnunk a hazánkat. Az itthoni zenei élet kapzsi vámszedői azért engedhetnek meg ennyi mindent maguknak, mert a közönség többségének rövidlátó önzése ezt lehetővé teszi számukra.
Egyszerű a képlet: az a zenerajongó, aki fizet. Pont. Az a rajongó, aki nemcsak hajlandó, hanem kifejezetten akar is azért fizetni, hogy a kedvenc produkciója tartósan életben tudjon maradni. Az a rajongó, aki akar és fog is fizetni, hogy a kedvenc előadója -az ő és a többi rajongó forintjaiból- függetlenedni tudjon a gyarmatosítók és a kollaboráns kiskirályok ördögi rendszerétől. A fotelrockerség az önpusztítás egyik módja. Az igazi zeneszerető a pénztárcájával és a lábával szavaz, hogy többé ne lehessen a kedvenc zenekarát kirekeszteni.
És itt nincs kifogás. Akinek rajongóként most éppen nehezebben megy, mert például beteg vagy munkanélküli lett, az majd később, pár év múlva, amikor már jobbra fordultak a dolgai: szépen be fogja pótolni a kiadványokat. Ki kell hangsúlyozni, hogy most az igazi rajongókról van szó, nem a tét nélkül bátran kommentelgető paprikajancsikról.
Tehát, az a kiút, hogy leszámolunk az önzéssel. Aki most mondjuk rászoruló, az később, amikor már nem lesz rászoruló: megerősödve nem él vissza azzal, hogy ismeri a kiskapukat, mert addig kegyelemből ingyen is bejutott a bulikra, hanem egyrészt elkezd tisztességes módon fizetni a belépésért, fizetni az előadásért. Másrészt onnantól fogva ő maga is támogatni fogja a rászoruló társait. A saját zsebéből, nem a máséból.
Az nem rajongó, aki élősködik. Az nem rajongó, aki hagyja anyagilag kivérezni, kivéreztetni a kedvenceit. Az nem rajongó, aki nem jár bulira, csak a youtube képernyője előtt bambul, mint az a bizonyos majom Roger Waters híres lemezborítóján.
Aki parazita módra viselkedik, az nem a zenéért él, hanem pont, hogy a zene ellensége. Aki megtehetné, hogy megfizeti a zeneiparban dolgozók munkájának bérét, de nem teszi, hanem mindenféle idétlen ideológiákkal takarózva „elvből” nem fizet a hanghordozókért, aki illegálisan másolgatja a CD-ket, aki letölti „okosba” a hangfelvételeket, az a személy a zene pusztítója.
Erős szavak.
Erős, de igaz. Mert ezek a paraziták a rendszeres, pofátlan, nyilvánvaló lehúzás mellett még a legnagyobb kritikusok is. Visszaélnek látszólagos, -valójában beképzelt- bennfentességükkel, annak látszatával. Olyan dolgokba ütik az orrukat, amihez nincs közük.
Ez az elfuserált embertípus típus tartja életben a gagyit. Ők azok, akik be semmit se tesznek, akik mindig csak kivesznek a kamrából. Akik a koncertért, ha nem muszáj, akkor nem fizetnek, mert „jó nekik” az ingyenes falunapon eléjük lökött akármilyen program is. Akik az állítólagos „kedvenceikre” meg majd úgyis bejutnak okosba. Az ilyen, szélsőségesen önző mentalitású személyek általában minden előadáson erősen meg vannak ittasodva, mert arra persze mindig van keret, de pólót és egyéb zenekaros szuvenírt nem vesznek, mert az „drága”, persze szigorúan azzal a kamu kifogással, hogy már mind megvan, és már amúgy sem divat…
Ha az állítólagos kedvenc nem érzi a személyes igényt és a törődést, akkor könnyen előfordulhat, hogy végül el fogja veszíteni a motivációját. Egy énekes nincs beljebb azzal, hogy az élő előadáson ugyan csak hetven nézője volt, amiből negyvenkettő nagy kegyesen még fizetett is a munkájáért, de viszont hatvanhatezren megnézték az előadásról készült trágya minőségű okostelefonos gagyivideót…
Ébredjünk végre fel! A rock nem diszkó. A rock and roll az nem egy tánc.
Többször említetted már azt a bizonyos multikultit. Kifejtenéd mi a véleményed?
A helyzet az, hogy maga az alapgondolat, -mértékkel megvalósítva, az alapvető értékeinket a helyén kezelve,- akár lehetne jó is. Ezen azt értem, hogy első olvasatban van abban ráció, hogy milyen jó volna, ha minden országban, minden városban el lehetne érni, meg lehetne ismerni, meg lehetne élni egy-egy távoli hely, nép, közösség kultúráját. De az ördög, mint általában, a részletekben van elrejtőzve. Jobban belegondolva mégsem olyan jó az ötlet, mert nem véletlenül keletkeztek és virágoznak pontosan ott azok a bizonyos kultuszok, ahol. Ezt most nem is nyitnám ki bővebben.
Viszont nem kérek a multikultúra címke alatt folyó ördögi médiaerőszakból: az ízlésdiktatúrából, a buta divatból és a rossz zenékből. Nekem ne szabja meg egy arctalan senkiházi, melyik az idei nyár tíz slágere. Nekem ne nyomja senki ezeket a gyalázatos prolitápokat non-stop a pofámba. Az általuk megszállt, de miáltalunk eltartott rádiókból meg különösen ne. Engem ne oktasson ki egy kötélen rángatott díszbunkó, mondjuk a rettenetes reggeli műsorából, hogy nekem mi a jó. Majd én kiválogatom az év lemezterméséből, hogy mit tartok jónak.
Mert, ha lefordítjuk a multikultúra elvét, akkor a zenei vonalon például olyan dolgoknak kéne történnie, hogy Sao Pauloban tradicionális japán zenét ad a valamelyik brazil rádió. Vagy székely napokat tart a tajvani Music TV. Esetleg India városaiban tömegével indulnak az eszkimó ütőhangszerek kezelésének tanfolyamai.
E helyett mit tapasztalunk? Mi a multikulti gyakorlat? Uniformizálás, egyenformába öntés. Egyféle kultúra, egyféle szennykultúra erőszakos uralma. Mindenhová ömlik az USA szemete. Még csak nem is az értékes amerikai zene, -mert nyilvánvalóan értelmes emberek is élnek az Egyesült Államokban, akik sok-sok jó dolgot hoznak létre,- hanem a söpredéknek szánt lealjasított majdnemzene, az akusztikus prolitáp, mindennek a legalja.
A nagy médiacégek egyes műsorai, főleg a tömegeknek szánt főműsorai sokszor keltenek bennem antikrisztusi érzetet. Jobban mondva antikrisztusi lelkületet érzek ki belőlük. Mert mi is a lényeg? Unformizálás, agymosás, lélekrombolás. Ezek eredménye, pedig a jól ismert folyamat: kísértés, kívánság, bűn, halál.
De mit lehet ez ellen tenni? Hatalmasok, erősek, sokakat befolyásolnak.
Hozzá lehetne ehhez úgy is állni, hogy igen a zombik menthetetlenek. Sőt, a fertőzött zombiktól is bőven van félnivalónk. Ezért foglalkozzunk csak magunkkal. Zárkózzunk be. Éljük túl. Azok meg zabálják csak fel egymást. Sokan gondolják így. Sok okos, értelmes, hasznos ember építette fel már az életét ilyen radikális elvek mentén.
Én mégis azt gondolom, hogy ezt a kérdéskört is át lehet fordítani. Van más nézőpont is. De ehhez feltétlen autonóm személyiségnek kell lenni. Erős egyéniségnek. Nemet mondani képes, stabil egyéniségnek. Mert nem kérünk a szép új világból.
Én magam sem kérek a szép új világból. A saját életemet élem, a saját álmaimat valósítom meg. Ez azt is jelenti, hogy nem vagyok hajlandó mások álmát álmodni. Különösen nem a Nagy Testvér ördögi álmát. Aminek a végcélja nem pusztán a halál, hanem egyenesen a kárhozat.
Szerencsére sok jó kezdeményezés van még. Miénk például egy egészséges underground, amely mára már régen nem azt jelenti, hogy hallgathatatlan csörömpölés, dekadens szövegvilággal. Hanem egyre inkább azt, hogy a deviancia uralma által kivetett normalitás ott virágzik, ahol tud. A normális művészet, a normális zeneművészet él, mert élni akar. Ha kell a fű alatt, ha kell a föld alatt, de él.
Azt is tisztán kell látni, hogy bár keményen bombázzák az alapvető emberi értékeket, -és a zene lealjasítása is egy módja ennek,- de amíg élnek a rock, a jazz és a blues nagy öregjei, addig túl erős a kontraszt. Egyszer kell csak elvinni a gyereket egy igazi nagyágyú koncertjére. Ha a kölyök nem tökéletesen hülye, akkor azért hamar érezni, majd érteni fogja a különbséget.
Ezért is tartom fontosnak, hogy tegyük helyre a már elhunyt és a még elő példaképeink életműveit. Azért, hogy hosszú távon is hathasson a pozitív példa. Ők, a zenei zászlóvivőink, a fennmaradó felvételeiken keresztül 24/7-ben kínálhassanak alternatívát a szennyözönnel szemben.
Van remény a mainstreamon túl, vagy kihalnak a régiek, mint a mamutok?
Remény mindig van. De a rövid válasz mégiscsak az lenne, hogy a rocknak vége, ha kihalnak legendás öregeink. Ennyi.
Szerencsére vannak még nagyformátumú, régivágású zenekaraink. Persze többnyire feldúsítva ifjú titánokkal, új tagokkal. Gyakorlatilag mindegyikről elmondható, hogy az új, fiatalabb tagok zeneileg képzettebbek, hangszeresen jobbak, mint elődeik. De, tisztelet a kivételnek, nagyrészt csak janicsárok. A maguk között lenézett, megmosolygott öreg rockerek ötleteit valósítják meg, turbózzák föl, egészítik ki. Működőképes, maradandó produkcióra gyakorlatilag képtelenek. Ha van is egy-egy jó zenekar, dal, szerzemény, előadás - azokat nem lehet összevetni a klasszikusokkal.
Az érem másik oldala, hogy a közönség is elbutult a rock hőskora óta. Akiknek lenne még sütnivalójuk, azok is túl önzők lettek mára, hogy belerakják a műélvezetbe és az értéket képviselő szerzemények befogadásába azt, amit egy mély alkotás megkíván.
Radics Béla, Miklóska Lajos, Lugosi László, Tihanyi Gábor, Pataki László, Bencsik Sándor vagy Baksa-Soós János, a Kex, a Theátrum, a V73, a Wastaps, a Taurus vagy a Syrius együttesek legénysége, ha ma kezdenék a muzsikálást, akkor nem Erdős cézár és a többi illetékes elvtárs fafejűségétől szenvednének, hanem a saját környezetükétől. Nem a nagy gazemberekétől, hanem az úgynevezett kisemberekétől. Valószínűleg az egykori kimagasló ifjú zenei tehetségeink, ha ma születnének, akkor a mai körülmények között sztárság helyett inkább sorban állnának a munkanélküli hivatalban, hogy legyen segély. Őket ma nem emelné fel a magyar emberek szeretete és értő tisztelete. Be kell látni, ennyit azért elért a sötét oldal. A lelkekben okozott rettenetes pusztítás.
A mai, egyre igénytelenebb és önzőbb világban, Syd Barett sem lehetne pár évnyi zenélés után élő legenda. Pedig akkoriban sem volt minden rendben a világban. Szembe kel nézni azzal, hogy erről nem csak a piramis csúcsán pöffeszkedő kényurak tehetnek, hanem lejjebb is vannak felelősök. Legalul is, az „istenadta” nép egyszerű fiai és lányai között is. Akiket nem lehet leváltani, vagy négyévente elzavarni és másokra cserélni...
Mindezek ellenére a hosszabb, és az őszintén pozitív válaszom, pedig úgy szól, hogy amíg vannak olyan magas minőségű, mérföldkő jellegű lemezeket az asztalra letenni képes zenekaraink, mint a Nomad vagy a OneHeadedMan, addig mindig van remény.
Amíg vannak olyan önálló gondolatokkal rendelkező, tiszta szívű, a szennymédiától szűz, a showbiznisz mocskától távolságot tartani képes, hiteles egyéniségeink, mint mondjuk Ézsiás Péter vagy Szebelédi Zsolt Szergya, akik ráadásul még egy-egy zenei közösség vezetésére is képesek, addig áll a zászló a magyar zenei életnek. Addig áll a zászló a magyar kultúrának. Addig áll a zászló a magyarságnak.
Ha jönne egy jó tündér, vagy rőzsés öregasszony az erdőből, és megkérdezni mi a három kívánságod, mi lenne az?
Elküldeném őket a búsba, ahogy az útjaimat keresztező ál-dolgokat, a kamuzó senkiháziakat kell. (nevet)
Viszont ha komolyra fordítjuk a szót, és Jézus Krisztusról van szó, akkor az a válaszom, hogy minden egyes eddig világra született emberi lény éljen örökké paradicsomi körülmények között, tökéletességben és isteni erkölcsök között. E három együttesen maga az önzetlen szeretet. Ez az állapot, egyebek mellett, gyógyír a zenei életben tapasztalható visszásságokra is.
Ez azt hiszem végszónak is tökéletes! Köszönöm, hogy ilyen készséges voltál, és ennyi mindent megosztottál az olvasóval!
Hírek
