˝Az egész életem a színház.˝ - Exkluzív interjú Pásztor Erzsivel

Hajmeresztő estre készül Keresztes Ildikó és Szirtes Gábor társaságában, a Turay Ida Színház kötelékében a Kossuth- és Jászai-díjas színésznő, Pásztor Erzsi. Interaktív krimiszínházi előadás keretén belül lép október 02-án az Orfeum színpadára, hogy a közönséggel együtt oldják meg a rejtélyt...

„Színház az egész világ”, ám az előadás igazán akkor élvezetes, amikor a színész önmagát alázattal háttérbe szorítva, hitelesen testesíti meg az általa megformált karaktert, amikor azzá válik, akit amúgy „csak” eljátszik. Ha pedig mindemellett drámai és komikus szerepben egyaránt emlékezetes alakítást nyújt, attól válik olyan művésszé, mint Pásztor Erzsi, aki 55. éve koptatja a világot jelentő deszkákat.
Ebben a rohanó világban megálltunk néhány percre, hogy merítsünk a tapasztalatok kútjából, összegezve egy gazdag pályafutást.

— Ha a tükörbe néz, kit lát?
— Általában jó kedvem van, mert ilyen a természetem; de a tükörben nem nagyon szeretem nézni magamat, mert semmi olyat nem látok, ami tetszene. Amúgy nincs vele bajom, soha nem is volt. Ha megnézem a régi filmjeimet, pl. amikor a Veri az ördög a feleségétben harminc-egynéhány kilóval vékonyabban futok a csirkét vágni, más nem veszi észre , de én tudom, hogy bombajó lábaim voltak; és ez mind elmúlik, amikor az ember megöregszik. [Felnevet.] Van helyette más; nem sok jó, mert semmi szépség nincs az öregségben – ez egy tévhit. Viszont elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok.Tisztességesen éltem az életemet. Az én pályámon nem túl szerencsés, ha valaki szerény és várakozik. Én ezt megtapasztaltam.

Sosem jártam csörömpölni; inkább számon kérték, miért nem mentem. Ezért is lettem volna nagy bajban, ha benne lettem volna egy olyan sorozatban, ahol állandóan strabancolni kell a melltartó-kiállításra meg a sörfesztiválra. Előbb-utóbb kirúgtak volna, merthogy én nem mentem volna, az biztos. Ezeket a mű dolgokat nem szeretem. Amikor örökké mosolyogni kell mereven, elfáradok. Más, amikor belülről jön – nálam ez pedig elég gyakori. A szomorúságot kevésbé lehet felismerni, de a vidámságot nem lehet csinálni, azon látszik, hogy hamis.
Így látom az életet, magamat, és igen, nagyon „rosszul” csináltam. Igazából a színművészetire úgy kellene felvenni az embereket, hogy: „Kihegyezted rendesen a két könyököd? Rúgni, harapni tudsz? Tiéd a pálya!” Akármennyire próbáljuk szépíteni, ennek egyáltalán semmi köze a tehetséghez. Nem árt, ha van, de előnye sem származik belőle – zárja kacagva gondolatát.

— Gazdag pályafutása alatt számtalan karaktert alakított. Közülük melyik a legkedvesebb szívének? Melyik vésődött be leginkább az emlékezetébe?
— Pécsett, 36 évesen alakítottam először Orbánnét a Macskajátékban. Sok év kihagyás után alkalmam volt szintén hosszabb ideig újra játszani Budapesten, az IBS-ben, a Földessy Margit vezette SZINDRA Társulattal; aztán pedig a Turay Ida Színházban kaptam még egy lehetőséget a karakter megformálására, Sopronban. Közel 40 évig kísért végig ez a szerep. Végü az én kérésemre hagytuk el, mert úgy érzem, hogy ezt kijátszottam. Nekem mindenek felett állt ez a szerep. Imádtam.
Ezen kívül – ez is egy szerencse a pályafutásomban, hogy – igazából mindent szerettem, amit csináltam, mert megszerettettem magammal. Persze, utáltam, amikor 22 évesen kikerültem a főiskoláról, és a hetvenéves öregasszonyt játszottam… 5 percig. Aztán, miután kemény munkával megküzdöttem vele, és egy olyan hiteles figura lett belőle, ami a közönségnek és nekem is egyaránt örömöt okozott, akkor azért az valami.
Igazából ezt is csak most értékelem. Mindig elégedetlen voltam, mert azt hiszem, a képességeimnél jóval kevesebbet játszottam. Évek teltek el, hogy nem kaptam egy olyan szerepet, ami szerepnek volt mondható. Persze, játszottam kisebb himihumikat, aminek örültem és szívesen csináltam, csak úgy gondolom, nem játszottam eleget.

— A nagyközönség elsősorban komikai oldaláról ismeri, ám több mint 125 premierje során, több alkalommal tanúbizonyságot tett drámai tehetségéről is. MI jelentette/jelenti a nagyobb kihívást? Őszintén megnevettetni, elgondolkoztatni vagy megríkatni nehezebb a nagyérdeműt?
— Ez leginkább szerepfüggő. Sokszor az okozott gondot, hogy én ne sírjam el magamat. Nem önsajnálatból, hanem egyszerűen annyira imádtam. Az egész életem a színház volt. Most ne tartson nagyképűnek, de mindig úgy éreztem, hogy élem a szerepemet! Az alatt az idő alatt, amíg ott voltam, az voltam, akit játszottam.

Nyomj egy tetsziket, ha szeretsz színházba járni.

— A Turay Ida Színház Hajmeresztő című produkciójának egyik főszereplője. Mennyire „rutinszerep” a szenátorné?
— Szokták mondani, hogy „kirázza a kisujjából”. Nem így van. Az ember elképzel magának egy figurát, amit aztán megcsinál, megpróbálja magát a szöveghez igazítani.
Ez nem egy jelentős szerep, és mégis meghatározó eleme az előadásnak. Egy kedves, kicsit bolondos nő.
A másik szerencsém, hogy szeretem azokat, akikkel együtt alkotunk. Mert akit nem igazán szeretek, annak is találok mindig valami mentséget. Nem tudnék másképp dolgozni, képtelen lennék jól érezni magamat.
Az is például egy ritka tulajdonság, hogy imádok próbálni. Alig várom, hogy elkezdjünk dolgozni egy darabon, mert ott aztán mindent lehet csinálni: többet, kevesebbet. Ha nagyon rosszul sikerül, mert valami miatt lassabb vagyok, nehezebben koncentrálok, akkor ennyi év után is (55 éve vagyok a pályán), mind a mai napig elkeseredem, összeomlok, nagyon tud bántani. Ez persze semmit nem jelent, mert másnap lerázom magamról, és folytatom.
Ez a része nem változik: ugyanúgy izgulok, a premier előtt kiszárad a szám, úgy érzem, nem tudok beszélni; aztán ahogy elkezdődik, valahogy minden a helyén van.
Ettől a darabtól is tartottam, mert előtte nem csináltam olyat, hogy a közönséget is bevonjuk.

— Valóban. Az Orfeumba költöző, krimiszínházi előadás interaktív, hiszen a vendégek maguk is részt vesznek a nyomozásban. Mennyiben befolyásolja, illetve alakítja színészi játékát ez a kölcsönhatás?
— Nagyban, mivel váratlan helyzetek születnek, ugyanis kiszámíthatatlan kérdéseket tesznek fel. Az egyik előadás közben egy kisgyerek feltett egy kérdést, amitől nem rögtön akkor, hanem miután mindnyájan kinevettük magunkat (tapsolt a közönség, mert a gyerek olyan slágfertig volt), olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy lecsuklottam, leültem a színpadon a földre, és nem bírtam folytatni. Velem kapcsolatos volt a kérdés, és annyira nevettem, hogy majdnem megfulladtam.

— Mennyire vonzzák a rejtélyek, a sejtelmes történetek?
— Semennyire. Hosszú évekig kíváncsi voltam, aztán egyszer csak megváltoztam – sok mindenben.
Fiatalkoromban akarattal neveltem rá magamat bizonyos dolgokra. Az igazságérzetem ugyan őrületes volt, a szám pedig még háromszor akkora, de rájöttem, hogy nem lehet rögtön felkapni a vizet, mert ez csak rosszra vezet, ellenségeket szerzek, és nem történik semmi, a pletyka pedig folyik tovább, a rosszindulat, az irigység… Évekbe tellett, amíg kiismertem, tulajdonképpen milyen közegben vagyok. Nehezen tudtam ránevelni magamat arra, hogy a magam útját járjam, s ne érdekeljen, kinek, hogyan, mikor, mennyi és miért, mert az én munkámat keserítette volna meg.
Bár nagyon későn kaptam a kitüntetést, mégsem tud olyan későn lenni, hogy ne okozzon örömöt.

— Mit tanácsolna egy pályakezdő színésznek, illetve mit mondana egy, a színészettel kacérkodó gyereknek?
— Hogy ne menjen erre a pályára! [Jóízűen felnevet.] Ez hatalmas erőt és energiát követel. Tapasztalatom szerint – a női vonalat nézve –, ha egy rendező udvarol neki, vagy az a férje, netalántán egy jól menő fogorvos, aki eltartja, talán igen.
Mondjuk, számomra ez nem volt érdekes, mert világ életemben a magam lábán álltam. Ezzel nem volt gondom, csak sokkal könnyebben éltem volna.

— Vannak-e még felfedezésre váró horizontok? Van-e olyan szakmai álma, amely még megvalósításra vár?
— Új horizontok mindig vannak, de álmok már réges-régen nincsenek. Reggel általában jókedvűen ébredek, de pár éve, amióta ebbe a korba léptem, azt mondom magamnak, hogy velem már nem történhet semmi jó. S akkor azért mégis történik valami, aminek örülök.
Nemrégen egy napon szinte minden elöntött, magamon kívül voltam, amikor egyszer csak megszólalt a telefon. Kovács Koko István hívott meg a rádióműsorába, hogy a közelgő születésnapom alkalmából felköszöntsön. Ennyi elég volt. Ez volt a gyógyír – nem az, hogy beszélhetek (pont előtte határoztam el, hogy sehova nem megyek, hiszen már annyit beszélgettem, hogy nincs mit mondanom), hanem, hogy eszébe jutottam, és meghívott, noha csak futólag ismertük egymást.
Szerencsés alkat vagyok, mert meg tudom gyógyítani a fájó lelkemet. Mindig találok valami örömet az ürömben is: a közelmúltban szörnyen fájdalmas veszteség ért, aztán kevéssel rá a külföldön élő unokám és lányom jelentették be, hogy meglátogatnak néhány napra. Ennél nagyobb öröm nem kell nekem. Karácsonyig el vagyok látva boldogsággal. Meg amikor az utcán megszólítanak, és minden érdektől mentesen, őszintén kifejezik a szeretetüket. Ez az igazi ajándék, amit olyan jó érezni. Ezek mellett aztán a gondok eltörpülnek.

— Ha hatalmában állna egy dolgot megváltoztatni a világban, mi lenne az?
— …hogy szűnjön meg a gyűlölet, az irigység, ami bennünket elválaszt egymástól, s akkor a világ a miénk lenne.

- Aigner Ivan -

[2014.09.29.]