Max Raabe: "Leginkább semmilyen zenét nem hallgatok, mert állandóan zene van a fejemben"
Max Raabe a 20-as, 30-as évek zenei világának legjelesebb jelenkori képviselője. A 12 társával alapított, világhírű Palast Orchester – annak 25 éves fennállása alatt – az egész világot bejárta. A hazánkban újfent koncertező énekest egy budapesti szállodában kaptuk mikrofonvégre, miután a német vendégek karmai közül sikerült kiszabadítani.
A tőle megszokott laza eleganciával, mosollyal fogad a legújabb lemezével csupán hetek leforgása alatt a németországi slágerlisták élvonalába szökő előadó.
Mikor rádöbben, hogy a beszélgetés anyanyelvén fog folyni, megörül, s láthatóan közvetlenebb testtartást vesz fel. Zavarba ejtő nyugalmat áraszt, miközben türelmesen várja, hogy beindítsam a felvevőt, s feltegyem az első kérdésemet.
—A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében adott koncertje előtt néhány órával vagyunk. Hogyan érzi Magát? —Nagyon jól. Magamhoz vettem egy Budapest-térképet, sétálgattam a városban, amit különösen szeretek. Örülök, hogy itt lehetek. —A magyar közönség mennyiben más, mint mondjuk a német vagy a kínai hallgatóság? —Eléggé meglepő, de az emberek mindenütt hasonlóan reagálnak. Ha öt napon keresztül ugyanabban a városban játszunk, a közönség összetétele nyilván változik. A különbség inkább abban mutatkozik meg, hogy hétfőn valamivel nehezebben mozdul meg, mint csütörtökön vagy pénteken; aztán szombaton megint bonyolultabb a helyzet, mert szórakoztatásra vágynak.
Szóval nem helyfüggő, hanem azon múlik, a hét melyik napját írjuk. —Mikor és hogyan fedezte fel magában a zene iránti vonzalmát? —Már gyerekként sokat énekeltem különböző kórusokban, a barátaim is mind zenéltek. A szüleimnek nagy lemezgyűjteménye volt, közte egy schellacklemez [a bakelitlemez elődje – a szerk.], amin az egyik instrumentális dal, bár pörgős és vidám hangulatú volt, mégis magában foglalt egy fajta melankolikus alhangot. Ez annyira meghatott, hogy aztán a bolhapiacon még több ilyen jellegű lemezt szereztem be.
—Mitől fordult aztán az „aranykor” felé? —Ez a kor tartása, építészeti alkotásainak szép formái iránti, általános lelkesedésemből fakad. A korabeli festészet, az autók alakja, a filmek különleges humora mind magával ragadott a nélkül, hogy valaha is szándékom lett volna a jelenben újrateremteni azokat. Modern embernek tartom magamat, a jelenben élek, de úgy gondolom, ahogy klasszikusokat mint Beethoven, ugyanúgy a 20-as évek zeneszerzőinek remekeit is meghallgathatjuk, mert szerintem a popzene legelegánsabb formáját alkották meg.
—Milyen zenét hallgat privátban? —Leginkább semmilyen zenét nem hallgatok, mert állandóan zene van a fejemben, ezzel foglalkozom, ezért amikor otthon vagyok, jobban értékelem a csendet.
—Mivel foglalkozik szabadidejében? —Igen sokat vagyunk úton, így otthon egyszerűen elücsörgök, nézem a falat, olvasok, vagy várom, hogy történjen valami; ha pedig nem történik semmi, akkor is elégedett vagyok. [nevet]
Ettől függetlenül Berlinben van a családom, a baráti köröm, akikkel rendszeresen találkozom. —A Palast Orchester repertoárja 500 körüli dalt foglal magában. Melyek a személyes kedvencei? —Vannak favoritok, amúgy viszont senki sem kényszerít arra, hogy olyan darabot énekeljek, amelyet nem szeretek. A programban is mindig azok a dalok szerepelnek, amelyekről úgy érzem, hogy az adott helyen és pillanatban kell előadnunk. Valahogy úgy állítom össze a műsort, mint egy menüt: az előétellel kezdem, s bármennyire is várom a desszertet, nem tudnám csak úgy legyömöszölni, ha előtte nem eszem meg a főételt. Így van ez a zenékkel, hiszen mindegyik a maga nemében a kedvencem.
—Ha már a konyhában járunk, s receptekről beszélgetünk, mik azok a hozzávalók, amelyek Max Raabe és a Palast Orchester sikerét, világhírnevét és elismertségét szavatolják? Mi a titok? —Igen egyszerű: komolyan vesszük azt a zenét, amit csinálunk, mint ahogy Brahms vagy Bach szerzeményeit. Ez egy régi, eredeti dalokból álló repertoár, amelyet igyekszünk úgy meghangszerelni, úgy csiszolni, hogy izgalmas legyen (pl. egy darabon belül a nagyon hangosból hirtelen egy halk és bensőséges hangot megszólaltatni, aztán az egészet staccato ütemben meghajtani, majd elegáns ívekre váltani).
A másik tényező, hogy egyáltalán nem vesszük magunkat komolyan. Bár komolynak tűnünk, néha hülyéskedünk, s ettől gyakran úgy érezzük, mintha egy osztálykiránduláson lennénk. Ilyenkor érdekes ötleteink támadnak, amelyekből a legtöbb sosem jut el a színpadig. Egy fajta gyermeki lelkesedéssel fogunk hozzá mindahhoz, amit csinálunk, örülünk annak, hogy ez az embereknek tetszik, s olyan zenével lehetünk sikeresek, amelyet szeretünk játszani.
—Küssen kann man nicht alleine… [Egyedül nem lehet csókolózni Max Raabe 2010 januárjában megjelent szólóalbumának címe – a szerk.] —…nem lehet egyedül.
—Mi az újszerű ebben az albumban? —Alapesetben a 20-as, 30-as évek zenéjét játsszuk eredeti hangszerelésben, egy hangot sem változtatva meg. Régebben is születtek már saját szerzemények éppen aktuális problémákról (kergemarhakór, klónozás stb.). Majd megismerkedtem Annette Humpe zeneszerző-szövegíróval, akit igazán nagyra értékelek, s felvetettem, mi lenne, ha írnánk együtt egy darabot, amit beépíthetnénk a műsorunkba. Az alkotási folyamat olyan volt, mint egy pingpong-játszma, amikor az ötletek oda-vissza pattantak, s így egyre több dal született meg. —A Művészetek Palotájában adott koncertjükön régi dalok, újak, vagy a kettő egyvelege hallható? —A régieket adjuk elő, illetve mivel Magyarországon is megjelenik az új lemez, annak címadó dalát is magunkkal hoztuk. Ennek az érdekességét az adja, hogy miként lehet az akkori szövegek tartását a jelenbe átültetni. Az album többi dala poposabb hangvételű, amitől még izgalmasabbá válik.
—A számtalan fellépésre visszatekintve, melyik volt a legemlékezetesebb pillanata a színpadon? —Nagyszerű érzés volt a New York-i Carnegie Hall-ban való fellépésünk, ami mellesleg a két évvel ezelőtti, első budapesti koncertünk bemelegítője is volt egyben. [nevet]
—Most pedig egy világkörüli turné közepette látogattak el Budapestre. —Hamburgból indultunk el, majd Párizsban a Grand Rex-ben léptünk fel, a Le Monde-ban kiváló kritikát írtak rólunk. Zenekarként, ezzel a repertoárral nagyszerű érzés számunkra, hogy más országokban is hallgatnak, szeretnek bennünket.
Másfelől létezik egy közös nevező: nemcsak Németországban, hanem Franciaországban, Magyarországon, Amerikában is gyökeret vert ez a műfaj, sőt még Japánban is közkedvelt volt. Ha sokan nem is értik a szöveget, viszont néhány szóval elmagyarázzák, miről is van szó, tudják követni azt, ráéreznek a műfaj adta tartásra. Tehát nem olyan zene, ami idegennek hat. Mindenki valahogy felismeri magát benne.
Nézd meg Max Raabe Küssen kann man nicht alleine című klipjét itt:
Hírek
