Örömzene hírességekkel, avagy Bach, Vangelis, Star Wars az Arénában
A tudomány és a művészet együtt munkálkodhat az emberi lét kiteljesítésében. Ezért talán nem szentségtörés azt mondani, hogy a fizikának híveket szerző Öveges professzort juttathatták eszébe az Orgonák csatája koncertsorozat nézőinek Varnus Xavér ismeretterjesztő összekötőszövegei. Ő persze, Rhoda Scott és a maga, emlékezetes élményt nyújtó orgonajátékát „konferálva” a zenéről beszélt, azt hozta közelebb a hallgatósághoz. Anekdotákat éppúgy előadott, mint zenetörténeti históriákat, például Beethoven Holdfény szonátájáról, Bach „Tölcsér” e-moll prelúdium és fúgájáról mesélt szellemesen a körútjuk végén, a Papp László Budapest Sportaréna tizennégy ezres közönsége előtt.
Némelyek az úgynevezett magas kultúra elárulásának tartják, hogy a magyar orgonaművész tagadja a kétféle: komoly és könnyűzene létét. Varnus Xavér szerint ugyanis csak egyfajta muzsika van: élvezetet nyújtó, s e felfogása jegyében örömzenélést ígért az aréna vájt fülűekből és zenei értelemben kevésbé képzett emberekből álló hallgatóságának.
Mivel az elektronikus vonalkódolvasó a kelleténél lassabban memorizálta a belépőjegyek hieroglifáját, fél órát késett a program. Varnus Xavér bejelentette: addig kárpótlásképpen Bach-muzsikát játszik. Az eleinte nyüzsgő nézőtér hamar figyelő pozícióba helyezkedett. Utólag jutott eszembe: talán nem is kellett volna késve kezdeni a koncertet, lehet, hogy ez is az ismeretterjesztés remek PR-fogása volt?
Fél óra elteltével a pódiumra lépett az örökifjú és örökzöld dzsesszmelódiákat játszó Rhoda Scott, aki ezúttal is éppúgy megbabonázta a magyar publikumot, amint azt már évtizedekkel ezelőtt is megtette. Most is ugyanazt az elbűvölő, átélt muzsikálást kaptuk tőle, mint korábban.
Két partnere: Sarah Morow a harsonával és Lucien Daubat a doboknál megnyerő összhangban játszott a Hammond orgona koronázatlan királynőjével, Rhoda Scottal. A koncert második részében voltaképpen fergeteges játékukkal megmentették a vesztésre álló helyzetet. Az történt ugyanis, hogy az Orgonák csatájának csak tréfásan nevezett program beváltotta címének jóslatát. A kétszáz éves Hammond egyszer csak feladta a küzdelmet. Ekkor a jókora tehetséggel megáldott partnerek hátborzongató improvizációval kötötték le a közönséget, míg a technikusok dolgoztak. Amikor Rhoda Scott hangszere másodszor is megadta magát, Varnus Xavér a maga orgonájához vezette a művésznőt, aki ott fejezte be a félbemaradt zeneszámot. Nagy teljesítmény, hiszen orgona és orgona között óriási különbség van, mindegyiken szinte újra kell tanulni a játékot!
A műszakiaknak végül sikerült megzabolázniuk a rakoncátlan hangszert, és a továbbiakban zavartalanul folytatódhatott az örömzenélés. Csúcspontja volt a két orgonista együttes improvizációja az Yves Montand által világhíressé tett Hulló falevélre (Les feuilles mortes), illetve a Tavaszi szél vizet áraszt dallamára.
Klasszikusok és modern szerzők művei váltakoztak Varnus Xavér, valamint a Talamba Ütőegyüttes és az Ewald Rézfúvós Kvintett közös előadásában. Az először szólóban felcsendülő Bach d-moll toccata és fúga, valamint a zeneirodalom imént már említett gyöngyszemei után egyebek mellett Ravel Bolerója is megrezegtette az aréna légterét, s nem maradt el Vangelis 1492-je vagy a Csillagok háborúja zenéje sem.
Varnusék Az operaház fantomját, Rhoda pedig a közkedvelt Hair-dallamot, a Let it sunshine in-t tartogatta ráadásszámnak a négyórás, nagysikerű koncertpárbaj záróakkordjaként, melyben végtére csak nyertesek voltak, mindenekelőtt az emlékezetes élményben részesülő közönség.
Hírek
