Nem kell öltöny, csak gyere és érezd jól magad! Bernstein nyomdokain Rákász Gergely koncertorgonista
„Egy koncert kékben” című látványkoncertjének Uránia Filmszínházbeli bemutatója után országos koncertkörútjának felénél tart a tematikus hangversenysorozataival népszerűvé vált orgonista. Rákász Gergely keze alatt az orgona – az amerikai előadói gyakorlatot követve – nagyzenekarrá változik. A darabok között elhangzó – szinte a művész védjegyévé vált – zenetörténeti kommentárok tapinthatóvá teszik a művek keletkezésének atmoszféráját, így a hallgatók nem csak a muzsikát élvezhetik, de az adott korszakokból is pillanatképet kapnak.
- Azt hiszem akkor kezdődött a zene iránti szeretetem, amikor megettem a „Vízi zene” lemez borítóját, még a járókában. Ezt úgy aposztrofálta a családom, hogy ebből a gyerekből muzsikust kell csinálni. Nálunk a családban rendszeres volt a közös zenélés, én ebbe tulajdonképpen belenőttem. Előbb hallottam klasszikus muzsikát, mint az aktuális popslágereket. Érdekes, hogy az értelmiségiek, orvosok nagyon sokszor zenélnek munkán kívül. Nálam ez fordítva van, a zenélés mellett a tudomány érdekel rendkívül. Zenélek főállásban, háttérben pedig megy a Discovery Chanel. Otthon volt zongoránk, édesapám másodállásban kántorkodott egy templomban, a villamosmérnöki munkája mellett. Egyszer Nedda barátnőm áthozta a műanyag furulyáját, szép színes fúvókával. Minden gyereknek volt, csak nekem nem. Ezen játszotta reggeltől estig a „Szeretnék szántani” című dalt. Gondoltam, hogy nálunk is van egy olyan tárgy, amin billentyűk vannak. Odaültem hát a zongorához és csont nélkül eljátszottam a dalt, ekkor gondolták a szüleim, hogy ez a gyerek tud valamit.
Fontos volt az is, hogy olyan zongoratanárnőhöz kerültem, aki tolerálta, hogy az óra elején, mielőtt elkezdtük a Bartók Mikrokozmoszt, én mindig azt mondtam, hogy „ezt tessék meghallgatni, ezt hallottam tegnap”és eljátszottam a Claydermant, az LGT-t, a Beatlest, amit előző nap a rádióból felcsipegettem.
Klasszikus zenét játszol. A klasszikus zene neked nem azonos a komolyzenével? - Nem nevezem komolyzenének, ez a mániám. Az emberek megijednek, ha a komolyzene szóba kerül. Elkezdenek feszengeni, azt képzelik, hogy fel kell venni a régi ballagási öltönyt, tehát nem valami kényelmes dolog. Egész eddigi munkám arról szólt, hogy az emberekkel úgy kedveltessem meg ezt a fajta zenét, hogy ne érezzék a nyomást. Volt egy sorozatom, a Romantika Light. Megjárta az országot, Európát, sőt Amerika több városát is. Ennek volt az a szlogenje, hogy „Nem kell öltöny vagy nyakkendő, gyere és érezd jól magad”. Rengeteg ember jött. Azt tapasztalom, hogy nagyon sokan kedvelik a klasszikus muzsikát, sokkal többen, mint a komolyzenét, még ha ugyanarról van is szó.
Van valami analógia, a klasszikus muzsika sokszor komoly. Nagyon kicsi az a szelet, amikor a klasszikus vidám. -Inkább azt mondom, hogy a klasszikus zene mélyebb, mert amíg a popzene nagyon érthetően, egyszerűen mondja el az ember anyanyelvén, hogy mi történik éppen, addig a klasszikus muzsika bár ugyanezeket a banális érzéseket, üzeneteket közvetíti, csak épp szöveg nélkül, egy szép dallammal. Ha az ember egyszer megérti, hogy milyen egyszerűen gondolkoznak a klasszikus zeneszerzők, hogy az egyik dallammal így bánik, és akkor fáj a szíve, a másik dallammal úgy és akkor örül, a harmadik dallam egy hőshöz tartozik, a negyedik egy zsarnokhoz. És akkor hallgasd meg együtt a hőst és a zsarnokot. Ha ilyen közelítést adunk, mint például amit Leonard Bernstein adott a híres matiné koncertjein, a sarki rendőrtől az iskolás gyerekig mindenki ott ül és hallgatja. Én ezen nőttem fel. Akkor volt az, hogy „hát lehet így csinálni a klasszikus zenét?”
A ’90-es években nőttél fel. Volt olyan popzene, ami iránt rajongtál? - Madonnát nagyon szerettem. Olyan karakteres volt már akkor is. Meg a Queent. Nézd, ha a popzenében olyan darabot írnak, ahol passzol a szöveg a zenéhez, amiben ötlet, mondanivaló van, ide vele. Én sem eszem komolyzenét a komolyzenével. Az ember élete beszűkül, ha csak azt hallgatja. De ez visszafelé is igaz. Úgy szoktam mondani, hogy az élet egy nagy torta és ahány szeletet megkóstolunk belőle, annyival színesebb volt az életünk. Miért nem kóstoljuk meg hát a klasszikus zenét is?
Klasszikus zenét játszol, Csajkovszkijt, Ravelt. Elképzelhető-e, hogy popzenét dolgozol fel? -Queent például igen. Egy számukban annyi ötlet van, hogy sokszor azt mondom, egy-egy mai együttes egész albumán van annyi, mint egyetlen egy Queen darabban.
Tankcsapda? -Ez nagyon merész. Van, amit nem érdemes. Ha az ember elkészít egy átiratot, annak egy fontos kritériuma van, hogy az emberek azt mondják, ez valami újat adott, ez tetszett. Ha azt fogalmazza meg az átirat után, hogy „jó, hát felismertem a dallamot, de rakjuk fel az eredetit”, akkor azt az átiratot nem volt szabad elkészíteni. Másrészt meg nem is látom azt a sarkaiból kifordult világot, amikor egy Tankcsapda rajongó azt mondja, hogy elmegyek a Rákász Gergely koncertjére, mert eljátssza a Mennyország Touristot orgonán!
Tizenöt éves korodban adtad az első koncertedet. - Így igaz és persze keresd a nőt! Tizenöt éves komoly férfiként elcibáltam az akkori hölgyet egy orgonakoncertre. Utána megkérdezte, hogy „és neked mikor lesz?” Mit mond erre egy komoly tizenöt éves? Két hónapon belül! Arra számítottam, hogy úgyis elfelejti. De nem, folyton azt kérdezte, hogy miként állok, megvan-e a dátum, mert akkor ő hozna néhány embert, alattam meg elkezdett égni a talaj. Eljött az az időszak, amikor nem lehetett tovább halogatni. Elmentem a paphoz a templomba, akinél gyakoroltam, én ott miséket is játszottam, és megkérdeztem, hogy mi lenne, ha én itt pár embernek játszanék valamikor. Ó, persze, orgonálj, amit csak akarsz, mondta. Hát akkor mondjuk meg az embereknek, hogy mikor lesz. A barátomnak akkoriban már volt otthon számítógépe, nyomtatóval, készített hát egy szórólapot, 100 példányban, hogy hol és mikor láthatnak, én pedig biciklivel széthordtam az ismerősök postaládájába. Azt képzeld el, hogy amikor megérkeztem a hangversenyre, nem fértek el az emberek a templomban, annyian eljöttek. Ha valamikor, akkor nagyon forró lett alattam a talaj. Úgy gondoltam, hogy tíz-tizenöt embernek majd csak eljátszok valamit, de kétszáz fős tömegnek, akik a földön is ülnek! Megvan a videó felvétel, remeg a nadrág szára a lábamon az izgalomtól. Ez volt az első néhány darab alatt. Izgatottan, félve nem lehet kiállni a közönség elé. Végül hatalmas sikerem lett.
Hivatalosan művészi tanár szakot végeztél. -Így igaz. Akár egy kórus elé is kiállhatnék, van egy ilyen papírom. Fontos volt, mert otthon, amikor elmondtam, hogy orgonán szeretnék tanulni, méghozzá magánúton, mert azok a tanárok, akiktől a legtöbb tudást magamba tudom szívni, csak így elérhetőek nekem, az én keményvonalas szüleim azt mondták, hogy előbb legyen valami papír a kezemben.
Koncertorgonista vagy, ezt viszonylag kevesen űzik. Van-e példaképed? -Van persze, az egyik David DiFiore, a nyugati part legnagyobb orgonavirtuóza, a másik Harrison Ford. Persze ő nem orgonál. Az orgonálás nem más, mint egy életvitel. Én ehhez az életvitelhez kaptam Harrison Fordtól egy olyan gondolatot, ami a pályám elejétől elkísér. Azt mondta, hogy ő ült egy mesebeli buszon, ahol mellette ült még vagy ötven fiú. Ebből az ötvenből az első hét végére hazament kettő, majd tíz, meg húsz, végül öt év múlva ő volt ott egyedül. És hogy ő színész lett, az lett, aki, az nem azért volt, mert okosabb, tehetségesebb volt, mint a többiek, hanem, mert öt év múlva még mindig ott volt. Ez a történet engem végig elkísért. Amikor jöttek a hullámvölgyek, mindig ott volt ez a gondolat. Ott lenni. Ez nagyon fontos például egy gyerek életében. Vannak most az iskolakoncertjeim, amikre eleinte kevesen jöttek, mostanra egyre többen, mert az ember ott van. Csak így lehet értéket teremteni.
A koncertorgonálás világáról beszélgetünk. -Maradjunk inkább a klasszikus zene megfogalmazásnál, mert a koncertorgonálás is szűkít. Én pedig tágítani szeretnék. Az egész munkám arról szól, hogy átlépjem az embereknél azt a küszöböt, ami elválasztja őket a klasszikus muzsikától. Az a tapasztalom, hogy nagyon sokan szeretik, de kevesen tudják magukról. Például ez a Látványkoncert, ami megy most országszerte, majd világszerte, arra hivatott, hogy olyan ingerszintre emelje a klasszikus zenét, amit a ma embere megszokott.
Életed egy pontján fogtad magad és elmentél az USÁ-ba. -Egy soproni koncertem után odajött hozzám egy köpcös ember és azt mondta, egy kukkot sem értett abból, amit szövegeltem, de olyan hangulatot csináltam, hogy ha van kedvem, menjek el Amerikába, ő megszervezi az ottani koncertjeimet. Az ismertető szövegeket, azzal a bizonyos Bernstein-i metódussal meg tudom-e csinálni angolul. Hát persze, mondtam én és irány egy intenzív nyelvkurzus! Fél év után mentem ki. Hat-hét éven keresztül tanultam, mesterkurzusokra jártam, és több száz koncertet adtam Amerika, Németország, Ausztria és természetesen Magyarország templomaiban. Amerika olyan intenzív élmény volt, ami az én szakmámban meghatározó.
Hol vagy ismertebb külföldön vagy itthon? -Az emberek számát tekintve külföldön, de Hála Istennek nagyon szeretnek itthon. Ezért is jöttem haza két évvel ezelőtt, mert itt olyan helyeken is adhatok koncertet, ahol egy évben négy vagy öt van és én megtartom a hatodikat. Úgy érzem, jobban tudok értéket közvetíteni és teremteni, mintha Chicagoban eljátszanék egy százharmincadik koncertet. Nagyon jó dolog sok száz embernek játszani, de amikor az életed számvetésében ott van, hogy te emberek tucatjait nyerted meg a klasszikus zenének ebben és ebben a kisvárosban, akkor ennek súlya van.
Mi az a Látványkoncert? -Ez az, ami olyan ingerszintre emeli a klasszikus muzsikát, amire az utca embere is azt mondja, hogy „én ezt meg fogom nézni”. Azzal együtt, hogy én orgonálok, megmutatjuk azt is, hogy mi történt azzal a pacákkal, aki írta a zenét. A Peer Gynt szvit alatt viszont a zsivány Peer kalandjait mutatjuk meg, hogy miként menekül, amikor csengős tehénnek nevezi a király lányát. Papp Norbert festőművész grafikái kötik össze a színészi és a táncjátékot, mialatt én játszom. Roppant izgalmas dolog, annak is újat ad, aki volt már hangversenyen, annak pedig, aki most van először, megadja azt az impulzust, hogy „jé, itt nem kell félni, feszengeni”.
Te fent ülsz az orgonánál, miközben a film megy? -Nem. Lent ülök. Viszünk egy hangszert, hogy szembe tudjak nézni a hallgatókkal, hogy azt tudjam mondani „figyelj erre, hallgasd meg ezt a témát!” Hogy megértés legyen, ez nagyon fontos. Úgy érdemes elképzelni, mint egy némafilmet, csak itt a zenéhez készült a film. Annyival több ez, hogy grafikai elemek is vannak, tehát a képzőművészet is megelevenedik. Összművészeti alkotás, mely meg tudja adni a végső lökést az utca emberének, hogy belépjen a hangversenyterembe.
A koncertsorozat mellett hol láthatnak a nézők? Szívesen fogadok minden meghívást, akár fesztiválokra, akár céges rendezvényekre szólnak. Ilyenkor a rendezvény tematikájának megfelelően állítjuk össze a műsort. Lehet a téma ősszel akár „Bach és Bacchus”, vagy az évvégi rendezvényeken „Karácsony és Orgona”.
Hírek
