Együtténeklés a forróságban az EFOTT első napján

Az EFOTT fesztivál második napja (hivatalosan az első) is sok izzadással, nagy melegben telt. Az üres sátorhelyek szinte teljesen elfogytak, az aznap érkezőknek már kemény feladat volt egyáltalán helyet - árnyékosat meg főleg - találni.

Az esti koncertek már hoztak némi enyhülést, legalábbis az időjárás szempontjából. A zenekarok ugyanis erőbedobással, lendülettel nem spórolva igyekeztek a lehető legjobbat kihozni magukból.

Az átlagos koncertidőpontnak megszokott fél nyolcas kezdéskor általában körülbelül „félháznyi” közönség lelkesedett a színpadoknál. A Pepsi nagyszínpadon a Bikini - fesztiválhoz méltóan legnagyobb slágereivel - mindenféle korosztályt meg tudott szólítani. Elhangzott például a „Közeli helyeken” (kisebb csúszkálással), az igencsak aktuális „Részegen ki visz majd haza” című örökzöldjük, zárásként pedig a „Mielőtt végleg elmegyek”. Jó hangulatú, együtténeklős koncert volt.

Ezzel párhuzamosan a Suhancos-HÖOK Táncdalsátorban a Paddy & the Rats húzta a talpalávalót – szó szerint. Igazi „kemény” kocsmai mulatós, méghozzá ír-skót alapokon. A három gitár és dob mellett az autentikus hangzást biztosította még a hegedű és a tangóharmonika is. A megérdemelt visszatapsolásra egy jól felpörgetett „Cotton Eye Joe”-val köszöntek el. Ennél a sátornál szépséghibaként róható fel, hogy a Rádió 1-es bulihangok odaszűrődése zavaróan hatott.

Az este egyik legjobban várt koncertje volt a Depresszió bulija a DJuice színpadán. Némi késéssel, de annál nagyobb lendülettel csaptak a húrok közé, s a kezdetben elég rosszul érthető ének is kitisztult a második-harmadik számra. Headbang-rekord felállítással és vezényelt pogóval hergelték még jobban a nagyérdeműt, majd arra is sikerült rávenniük őket, hogy guggolásból vezényszóra ugorjanak fel, kezdjenek tombolni. Persze a kötelező körök itt is megvoltak (pl. „Nem akarok elszakadni”, „Nincs jobb kor”) a jó egyórás buli alatt.

A nap nagykoncertjének Ákos fellépése bizonyult. Nemcsak azért, mert a nagyszínpadon kapott helyet profi showműsorral (kivetítéssel, fényekkel, füsttel, hibátlan hangzással), hanem mert valóban a legnagyobb tömeget vonzotta. Ákosnak már van mit válogatnia egy-egy repertoárjába, s azt is megengedheti magának, hogy még egy fesztiválon se feltétlenül csak a legnagyobb számait játssza. Ettől függetlenül saját magát önmérsékletre intve, a közönség igényének megfelelően jórészt a nagy kedvenceket adták elő (pl. „Minden ami szép volt”, „Ismerj fel”, „Ikon”, „Majom a ketrecben”, „Ilyenek voltunk”).

Eközben a Suhancos sátorban az AB/CD hozta hitelesen a keményebb zene szeretőinek az AC/DC legnagyobb slágereit. Némi meglepetésre elég kevesen voltak, pedig a fiúk - szokásukhoz híven - mindent megtettek a hitelesség érdekében. Kinézetre és hangzásra is kimondottan színvonalas tribute bandáról van szó, mégis, valahogy a kemény magon (törzsközönségükön?) kívül kevés volt az „egyszerű” érdeklődő. Rutinos, láthatóan „szerelemből” zenélő banda, akik a közönséggel is könnyen kommunikálnak.

A stílusbeli sokszínűség minden fesztivál sajátja. Az gyakran nem elkerülhető, hogy esetleg hangfoszlányok átszűrődjenek, most viszont gyakorlatilag hegymászással közelíthetők meg a különböző helyszínek, így többnyire azok nem zavarják egymást.

-Fejes Anna-

[2010.07.15.]