Kissé megváratatta ugyan a zenekar a rajongóit, de azért végül csak megjelent az új Zorall album, a Zorall Cirkusz Világszám…
Ki gondolta volna anno, amikor bemutatkozott a csapat, hogy az igencsak nehézkes és fura közízléssel megáldott magyar közönség szívébe ennyire belopják magukat és ilyen sikeres lesz ez a nagyslágeres „projekt”. Igen, szerintem nyugodtan nevezhetjük a hazai közízlést nehézkesnek, ugyanis a nagy többség csakis a jól bejáratott és eléggé ismert zenekarok, agyonjátszott dalait hallgatja, szigorúan tartózkodva és elzárkózva mindentől, ami új és ismeretlen. Ez persze már egy teljesen más téma, más cikket is megérdemelne, de hogy mégis miért írtam ide? Mert amikor elindult a Zorall, és megjelent az első albumuk 2004-ben, akkor ez még hatványozottabban volt jellemző kis hazánk „zenei felfogására”, és mégis valami csoda folytán elfogadták a zenekart és elindult a szekér. Persze ha úgy tetszik, akkor a Zorall viszonylag biztosra ment, ugyanis jól ismert és közkedvelt magyar, többnyire retró-slágereket prezentált általában valami szintén ismert külföldi nóta alapjára.
A Zorallt, tekintve, hogy külföldön különösen szeretnek dobálózni ilyen megnevezésekkel és címkékkel, nyugodtan nevezhetjük hazai viszonylatban szupergroup-nak. Kipróbált, elismert és népszerű tagok alkotják a brigádot, akik amellett, hogy tehetséges zenészek, nem rettennek meg, ha adott esetben szöveget kell írni, vagy szervezési dolgokat kell ellátni különféle zenekarok körül. Azonban még ez sem feltétlenül jelentette volna a biztos sikert számukra. A Zorallhoz valami több kellett.
Hamar kiderült, hogy a Zorall minőségi dolgot tesz le az asztalra, így nem csak azért (mert valljuk be, nyilván részben emiatt is) sikeresek, mert régóta a szakmában vannak, és meghatározó magyar zenekarokban játszanak.
Nekem a 2005-ös, Randalíra lemez a kedvencem, a többivel sincsen különösebb problémám.. Természetesen az is szubjektív, hogy kinek melyik lemez jön be a leginkább, ugyanis ez szerintem nagymértékben függ attól is, hogy milyen dalokat „zorallosítanak meg”. Én személy szerint azon zenét kedvelő és hallgató kisebbséghez tartozom, akik ha nem is másznak falra ezektől az unalomig ismert és agyonjátszott honi daloktól (úgy ámblokk a retrótól…), de azért néhányukkal ki lehet kergetni a világból, például a „Valami véget ér”-et már a Bonanza előadásában is rühelltem, és így ebben az előadásban sem vált a kedvencemmé. Biztos, hogy ezzel a véleményemmel kisebbségben vagyok, mivel a Zorall koncerten talán ezt a nótát várja leginkább a közönség…
Akkor a kisebb történelmi áttekintés és kitérő után akár rá is térhetnénk az aktuális kiadványra…
A lemezen szereplő 17 nóta közül elsősorban kettőt mindenképp erősen ajánlott kiemelni, ugyanis két saját szerzemény is helyet kapott a nótacsokorban. Ezek közül az egyik, a meglehetősen megosztó film, a „Torrente” címszereplőjéről szól. Én speciel nagyon jókat tudok szórakázni a filmeken, de tudom, hogy van, aki ki nem állhatja a spanyol nyomozó ténykedéseit megörökítő mozgóképeket. Egy nagyon laza, és ragadós kis nóta lett a „Torrente”, remek spanyol hangulattal, ahogy kell, torzított gitár nélkül, csupán akusztikus, és némi flamenco-s beütésű gitárfutamokkal, fúvósokkal tarkított dal. Ha volna a nagyobb hazai kereskedelmi rádiók közül olyan, aki csak egy kicsit is adna magára, akkor ennek a nótának bizony bérelt helye kellene, hogy legyen az adásokban, súlyos napi rotációval. Egy „hátránya” lehet kereskedelmi rádiós szempontból, hogy ötperces, és ez a mai 3-4 perces popdalocskák között szinte egy görög hőseposz hosszúságával ér fel.
A másik saját dal még hosszabb, és ha egy rossz szóviccel akarnék élni, akkor már a címe miatt is, talán erre kellett volna írnom, hogy ragadós, ugyanis az „Alattomos bacilus” címet kapta a keresztségben. Hangulatilag teljesen különbözik a „Torrente”-től, ugyanis ebben egy reggae-s alaptémát bontogatnak, vicces dalszöveggel, és egy jól eltalált refrénnel. Nem vagyok túlságosan a reggae híve, így nekem túlságosan hosszú lett a dal, és így a végére kissé vontatottá és unalmassá válik, de aki szereti ezt a stílust, és megfelelő hangulatban van, bizonyára észre sem fogja venni, hogy elröppent ez az röpke öt és fél perc.
Azt kell mondjam, jól összerakott nóták születtek, s a „feldolgozások”, sem okoznak csalódást.
Azonban az előzőkben említett előítélet - ha eleve nem szereti valaki az adott nóta eredetijét -, rányomhatja a bélyegét a megítélésére. Így szubjektív, hogy a – teljesség igénye nélkül – az R-GO, Illés, Bonanza Banzai, LGT, AD Stúdió, Dolly Roll dalok közül kinek melyik tetszik meg. Az mindenképp pozitívum, hogy a Delhusa-örökzöld dalnak, a „Nika se Perimeno”-nak tököt növesztettek????, és egy lendületes nótát faragtak belőle. Ismételten izgalmas magyar-külföldi párosítások születtek: Motörhead alapra a „Gyere ki a hegyoldalra” új értelmet kapott, a Fenyő-féle Casino Twist is egész jól szól egy Billy Idol alapvetés kíséretében. Az, hogy nem szívlelem Marilyn Manson muzsikáját az enyhe kifejezés, de a Bonanza „Kihalt minden”-je elég pöpec lett a „Beautiful People”-re „felfűzve”. A The 69 Eyes – Első Emelet házasítással sem vallhat szégyent, ahogy a Judas Priest nóta sem („Egész ejjel vedeltem”).
Ha mindenképp választani kell kedvencet a dalok közül, akkor én a Zséda dalra tenném a voksomat. Kicsit megváltoztatott szöveggel (vajon kinek tűnik fel?), sötét hangulattal, darkos részekkel, nagyon egyben van („Mindhalálig melletttem”).
Az albumon jópár közreműködő zenész tette tiszteletét, többek között az Irigy Mirigy-es Uszkó László, aki a billentyűs hangszereket kezelte, és, a leginkább, a Junkies énekeseként ismert Szekeres András, aki a vokálokban segítette ki a zenekart. A lemez remekül szólal meg, így minden adott egy remek szórakozáshoz.
Tehát a Zorall ismét egy kerek és kiválóan bulizható albummal rukkolt elő, amely tökéletesen beilleszthető a zenekar diszkográfiájába. S, egészen biztos, hogy mindenki meg fogja találni rajta a kedvencét, azonban azt egyenként kell eldöntenie mindenkinek, hogy hova helyezi el a rangsorba a lemezt. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy bizony az élmezőnybe.
Hírek
