Nincs túlművészkedés: Yeasayer - Odd Blood

A New York-i indie színtér egyik legjobb zenekara, a Yeasayer új lemezét hallgattuk meg.

Bár ezt a Lady Gaga- és Timbaland-slágerektől terhes hétköznapokon nehéz észrevenni, mégis úgy tűnik, hogy az amerikaiaknak is elege van már a kommersz MTV-popzenéből. Az utóbbi években a brooklyni a londoni mellett a világ legerősebb zenei szcénájává vált, és azt sem lehet ráfogni, hogy a briteket majmolják. A New York-i indie színtérnek ugyanis megvannak a saját jellegzetességei, bár a zenekarok többsége még mindig nem találja a helyét, és hajlamos szándékosan kimaradni a főáramból.

Elrettentő példának ott van a több száz csinált sztár, akik éjjel-nappal folynak mindenhonnan, aztán két hét múlva lecserélődnek. Talán éppen ezért ott még van valami jelentése az underground szónak, a zenekarok meg mintha büszkék is lennének erre. Talán már nem kell sok idő hozzá, hogy a brithez hasonlóan az amerikai slágerlistákon is arányosan legyenek jelen igényes és kommersz zenék. A felhozatal már most is alkalmas lenne erre, hisz csak New Yorkban több száz jobbnál-jobb indie zenekar működik. Ezek egyike a Yeasayer.

A legutóbbi lemez óta a Yeasayer tagjainak száma lecsökkent háromra, és a zenében is történtek változások. Szerencsére most nem mentek bele a túlművészkedés csapdájába, bár az Odd Blood még így is jóval elvontabb, mint a brit indie zenekarok lemezei. Főleg ha a nyolcvanas évek szintipopjáról van szó.

A The Children robothangja pont egy Yeasayerre nem jellemző indítás, de azért nem rossz. Az Ambling Alp nemrég jelent meg kislemezdalként, és nem véletlen, mert ez már egy igazi slágeres szerzemény, de ettől még változatos, rengeteg kulturális hatással. Ez a kozmopolita életérzés az egész lemezen jelen van, és még sokkal erősebb és sokszínűbb a dolog, mint a szintén New York-i Vampire Weekendnél. A Madder Redben és az I Rememberben már az Empire of the Sun-féle keleti dallamok is felcsendülnek.

A különféle kulturális jegyekből annyi van, és olyan gyakran váltakoznak, hogy szinte észre sem vesszük, és már egy teljesen más világban találjuk magunkat. Így kerülünk a zseniális, trópusi hangulatú ONE után az italo disco (Love Me Girl) és a funky világába, Rómába. A Strange Reunions felcsendülésekor megint repülünk pár ezer mérföldet keletre, és valahol az Indiába menekült hippik közt érünk földet Goa tengerpartján. Ha még nem lettünk volna eléggé összezavarodva, a Mondegreen tesz róla, hogy igazi világpolgárokká váljunk. A Grizelda aztán egy kicsit még felidézi a Yeasayer debütlemezének hangulatát, ez az album legnehezebben befogadható szerzeménye.

Még korai lenne bármit mondani arról, hogy mennyire lesz meghatározó zenekar a Yeasayer, de ha a közeljövőben bekövetkezne egy brithez hasonló indie forradalom az óceán másik partján is, akkor annak egész biztosan kulcsszereplői lesznek.

-Mr. Brightside-

[2010.03.04.]