Elhunyt Taub János

A rendező-színészpedagógust az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Komédium Színház és az Új Színház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.

„Saját halott" - hangzik a hivatalos formula. De Taub Jánost valóban a saját halottunknak érezzük. Sok szállal kötődött az Új Színházhoz. Többször rendezett nálunk, és igazi barátai voltak a társulatban. Szigorú ember hírében állott, de valójában a komoly arckifejezését mindig leleplezte a tekintetében bujkáló mosoly. Jó volt vele beszélgetni, tanulságos volt meghallgatni őt. Mintha mindig csipkelődött volna, miközben tisztán látta a tehetség ragyogását. Képes volt szárnyakat adni azoknak, akikben bízott.

Taub János a romániai Szatmár megyei Halmin született 1927. május 14-én. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben 1954-ben végzett, majd az újjászerveződő temesvári magyar nyelvű színházhoz szerződött igazgató-főrendezőnek. 1962-től a kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője, 1971-től pedig a nemzetközi hírű bukaresti Bulandra Színház tagja, miközben a bukaresti Színház- és Filmfőiskola tanára.

1981-ben Izraelbe emigrált, ahol a legnevesebb színházakban, a Habimában és Kameriben dolgozott, mellette pedig a tel-avivi egyetem tanára volt. Magyarországra 1986-ban költözött, és rögtön az első itteni rendezésével, a Páskándi Géza írta Vendégséggel a Játékszínben nagy szakmai és közönség visszhangot keltett. Majd következett a Hetvenkedő katona a Radnótiban, a Száz év magány Szolnokon, az azóta is műsoron levő Sztriptíz a Komédiumban.

A Művész Színház alapító tagja 1993-tól, ahol a Koldusopera mellett különleges kortárs és klasszikus műveket állított színpadra. Emlékezetes volt a Nemzeti Színházban Az elveszett paradicsom-a és a Vihar-ja, a Szent Johanna a Vígszínházban, a szolnoki Liliomfija, a két férfi főszerepben Garas Dezsővel és Törőcsik Marival. Lehetetlen még csak fölsorolni is a sokféleséget mutató repertoárjának minden darabját. A legkiválóbb magyar színészekkel dolgozott, akik rajongtak érte.

A színészek javaslatára hívta rendezni Márta István is az Új Színházba, ahol 1998-ban a Chioggiai csetepatét, két év múlva a Himnuszt, majd a Biedermann és a gyújtogatókat állította színpadra.

Hiányozni fog.

„Nem vagyok az a típus, aki meg akarná váltani a világot. Szívesen végzem a dolgomat, s beletörõdtem abba, hogy kétesélyes játékban veszek részt: vagy sikerül hatást gyakorolnom a közönségre vagy nem. Persze mindent elkövetek azért, hogy szeretni lehessen, amit csinálok. S ez sohasem esik nehezemre. Csakis olyan darabokkal foglalkozom ugyanis, amelyeket megszerettem, s amelyeket másokkal is meg akarok szerettetni. Ám távol áll tõlem az a szokás, hogy megmagyarázzam, milyen módon igyekszem elérni ezt a hatást. Ha kész vagyok a munkával, akkor mindent a sors kezére bízok. Vagy megmutatkoznak a szándékaim, vagy örökre titok marad, mit is akartam elérni a színpadon. S ha valami titok marad, azon már semmilyen utólagos elemzés sem segít." (Taub János)

Lőkös Ildikó, dramaturg (Új Színház)

[2010.02.05.]