"Az egyetlen dolog, amiben nem tudunk csalódni az életben, a muzsika" - interjú Illényi Katicával

- Az előbb röviden már említetted önálló színházi estédet, a Szerelmeséket. Pontosan hogyan jött létre?
- Kaptam egy Mezei Mária cd-t, s az azon lévő Száz füstkarika száll című dal többszöri meghallgatása után, azon gondolkodtam, hogy a nagyszabású jazz-koncertjeimen egy ilyen számot nem lehet előadni; erre inkább egy színházi közeg alkalmas, mert máshol nem él meg. Ekkor megfogalmazódott bennem, hogy kellene egy intim hangulatú, kis színház. Így találtam rá a Tivoli Színházra. Aztán összegyűjtöttem az összes olyan dalt, ami tetszik, s aminek jó mind a zenéje, mind a szövege. Szándékosan nem törekedtem arra, hogy nagy slágerek legyenek – azért néhány elhangzik –, inkább a mondanivaló volt a lényeg. Aztán felállítottam egy sorrendet (1. és 2. rész), hangulat szerint; kigondoltam, mi legyen a fő mondanivaló, hogy nagyon pozitívan csengjen ki a vége; végezetül pedig megírtam az összekötő szövegeket.

- Fejlődik a darab? Érzed, hogy folyamatosan több és több lesz benne?
Igen, mindig adódik hozzá valami: egy új szín, mondat, esetleg egy újabb, rövidke sztori. Az előadás sokkal gördülékenyebb, és mostanra már tudom, hogy a közönség, mire vevő, mire kevésbé, de tulajdonképpen nem kellett rajta változtatni. Szerencsére sikerült azt a hatást elérnem, amit szerettem volna, és ez nagyon jó érzés.

- Szembetűnő az interaktivitás, a nézők aktív bevonása, amikor például egy idősebb urat megtáncoltatsz, egy hölgyet az utolsó randevújáról faggatod, néhányukkal koccintasz, majd együtt énekeltek. A közönség ezt hogyan fogadja? Élvezik, hogy ilyen mértékben részesei a műsornak?
- Igen, nagyon. Amúgy erre mindig törekszem – még a legnagyobb koncerteken is –, tudniillik ez az egyetlen, ahonnan az erőt, a visszajelzést kapom, amikor lenézek a szemükbe. Vannak persze olyan kollégák, akik a közönség feje felett néznek el, valahova a messzibe. Így azonban sosem lesz kontaktus, a közönség pedig szeret részt venni. Ráadásul nem az a típus vagyok, aki azért van a színpadon, hogy na, most nézzetek, mert én vagyok a sztár, hanem, mert nagyon szeretek közölni. Ez olyan, mint amikor van egy óriási vicced, és már alig várod, hogy elmesélhesd. Ebben az egészben a csinálás részét, az élménymegosztást szeretem. Akkor érzem jól magamat, amikor olyan a hangulat, mintha egy nagyon jó házibuliban lennénk. Arról nem is beszélve, hogy ebben az elvadult világban az emberek nem igazán merik kimondani az érzéseiket; én meg felvállalva önmagamat, sok mindent elmondok magamról, kérdezek tőlük is, illetve kapom a visszajelzéseket, hogy egyetértenek-e, vagy nem. Az emberek egyszerűen megnyílnak, hiszen a szerelem témája mindenkit érint, kiskorunktól kezdve, életünk végig ott van – vagy zavaróan, vagy boldog

- Az egész darab személyes élmények szövedéke?
- Nem lehet más, különben honnan tudnám. Ezért is örülök, hogy van mire emlékezni, miből táplálkozni.

- A Tivoliban, mondhatni, intim közelségben vagy a közönséggel, de rengeteget szerepelsz nagyszínpadon, nagy tömegek előtt is. Melyik jelenti számodra a nagyobb kihívást?
- Egyforma kihívás, ha két embernek játszom, akkor is. A legnagyobb kihívás amúgy én vagyok saját magam számára, ott megfelelni… [felnevet] Este hazamegyek, s az egész előadást végigpörgetem, végig érzem azokat a pillanatokat, azokat az aprócska pici dolgokat, amiket valószínűleg csak én veszek észre, de tudom, hogy az úgy nem volt jó, s legközelebb, mit kell tennem, hogy ez az idegállapot ne lehessen úrrá rajtam. Ez iszonyatosan sok gyakorlást igényel.

Visszatérve a kérdésedre, a kihívás teljesen más. Egy intim környezetben ugyanúgy törekszem a közönséggel való minél mélyebb kommunikációra, mint egy nagyszínpadon, holott tudom, hogy ez utóbbi nem arról szól. Ezért mindig szoktam beszélni a számok között. Egyrészt ismertetem, mit fognak hallani, másrészt a beszéddel, egy-két mondattal mindig közelebb lehet kerülni, én magam is feloldódom, ők is kapnak egy kis darabot belőlem, s kialakul egyfajta telepatikus kommunikáció. Meg azért is kénytelen vagyok beszélni, mert annyi műfajt érintek (klasszikus, jazz stb.), hogy valahogy át kell kötni egyiket a másikba, hiszen igenis meg tudnak férni egy esten belül.

Alapvetően minden közönségben – főleg nagykoncerteken – van egy várakozás, hogy most akkor szórakoztass, s bár ez nem negatív, mégis van egy elvárás. Ám abban a pillanatban, amikor elmondom, hogy „Jó estét! Köszönöm, hogy eljöttek! Hogy vannak?”, ez az érzés nyomban megszűnik bennük, feloldódnak. A műsort is úgy állítom össze, hogy van egy dal, amelyikben egy szót bemondanak. Valahogy még a nagykoncerten is bevonom őket, valami „trükköt” mindig kitalálok, hogy meglegyen a személyes kapcsolat.

- Nézve az előadásodat, eszembe jutott az angol entertainer szó, ami sokkal többet takar, mint akár az előadóművész; egyfajta szórakoztató interakciót feltételez a közönséggel. Ráadásul a szó nemes, nem elcsépelt értelmében vett sztár az, aki példaértékű abban, amit csinál, és képes adni az embereknek. Biztosra veszem, hogy folyamatosan kapsz ilyen jellegű visszajelzéseket…
- Sok olyanról tudok, aki évekig hegedült, majd abbahagyta, és most megint elkezdte. Van, aki miattam kezdett el énekelni. Aztán volt, hogy egy nőgyógyász, egy régi barátnőmön keresztül üzent utólag, hogy el sem akart jönni a színházba, mert borzasztó fáradt volt, és másnap hajnalban egy nagyon komoly műtét előtt állt, ahol úgy volt, hogy a betege vagy életben marad, vagy nem. Végül megnézte az előadást, s – elmondása szerint – annyi energiát, annyi pozitívumot kapott, olyan jókedvűen, szinte lebegve ment el, hogy sikerült a műtét; biztosra vette, hogy azért, mert látta az előadást. Ezek elmondhatatlanul jó élmények. Aztán van egy magánnövendékem is, aki kisgyerekként látott a színpadon, majd miután az édesapám elhunyt, megörököltem tőle.

- Számtalan külföldi szereplésed alkalmával magyar vonatkozású darabokat adsz elő, vagy inkább világklasszisokat?
- Bár tizenötször jártam Amerikában, az ottani magyaroknak fellépni, de a tisztán magyar műsor nyilvánvalóan behatárol, ezért ma már nemzetközi a repertoárom, melyben összegyűjtöttem azokat a világslágereket, amelyek mindenhol megállják a helyüket.

- Közeleg a karácsony. Készülsz-e ünnepi lemezzel, jótékonysági műsorral?
- Idén májusban megválasztottak a Magyar Vöröskereszt Jószolgálati és Kulturális Nagykövetévé, úgyhogy ezáltal sokat járok nyilatkozni e témában, a jótékonykodásom java részt is ennek a szervezetnek szentelem. Pont a minap volt egy nagyszabású, karácsonnyal kapcsolatos, a szegény családok megsegítésére rendezett, jótékonysági koncertünk.

Katica titka

Illényi Katica következő, nagyszabású fellépésére december 16-án, a Vígszínházban kerül sor.

Az eseményen Szenthelyi Miklós, Kossuth-díjas hegedűművésszel, Faludi Judit csellóművésszel és Jandó Jenő zongoraművésszel együtt adnak klasszikus zenei koncertet.

Katica azon művészek ösvényét tapossa, akik valami megfoghatatlan, misztikus erő birtokában, hitelességük által hatnak ránk pozitívan. Pedig a „titkot” egy igen egyszerű mondatban foglalja össze: „Abszolút olyan vagyok a színpadon, mint a magánéletben: végtelenül nyitott és közlékeny.”

- Nyéki Iván

[2009.12.04.]

« előző oldal

(2. oldal)