Nem eléggé "rázós" - JET: Shaka Rock

Gitár és dobok, de semmi túlbonyolítás, semmi mélyenszántó szöveg, kimondottan egyszerű dallamok, a végtelenségig ismételt refrének. Hard rocknak kevés, pop rocknak elmegy.

Az ausztrál JET korábbi Are you gonna be my girl című számának ismertségéhez leginkább az járult hozzá, hogy egy mobilszolgáltató használta fel reklámjában. És persze nyilván nem véletlenül esett erre a számra a választásuk, hiszen valóban könnyen befogadható, kellően pörgős, megfelelő dózisú adagolás mellett pedig tényleg meg is jegyezhető. (No, meg az sem elhanyagolandó tényező, hogy kissé a The Who legendás My generationjére emlékeztet.) A hozzá tartozó album viszont 2003-ban jött ki, azóta a második korongjukkal már nem sikerült ilyen népszerűségre szert tenniük, és idei, Shaka Rock című harmadik lemezük sem éppen kiemelkedő anyag.

Rögtön az albumnyitó krimisített szerelmi affér – K. I. A. (Killed in Action) – magasröptűnek nem mondható „ó-ó-ó” és „aha-aha-aha” részei is inkább keltik egy silányabb popdal benyomását, mint bármilyen jóféle rockzenéét. Ez az érzés marad a következő számra is (Beat on Repeat), amiben a másik töltelékszó, a „yeah-yeah” kap túlzott szerepet… De nemcsak kezdeti botlásról van szó: sajnos az egész albumra jellemző, hogy dalszöveg gyanánt rendszerint a számcímeket (illetve a hozzájuk illesztett pár sort) hallhatjuk, három percen keresztül többszörösen nyomatékosítva.

Dallamvilágát tekintve sem beszélhetünk kimondottan fifikás albumról. Középszerű, tinglitangli nóták elcsépelt ütemekkel és nem igazán figyelemfelkeltő dallamokkal, amik közül nehéz egyet is kiemelni. Becsülendő azonban, hogy a domináns gitár és dob mellé hébe-hóba – még ha leginkább csak ritmusszekcióként is – billentyűk társulnak, így avatva ezeket a korong leghallgathatóbb számaivá.

Az első ilyen dal a Seventeen, amelyben már a kezdőtaktusok ígéretesnek bizonyulnak – aztán sajnos ismét a szövegre visszhangzó „óóó”-zás miatt zuhan a színvonal. A következő szám, amiért szintén nagy kár, az árulkodó La di Da címet kapta. Végre egy ötletes, jól összerakott dallam, és mi rontja megint az összképet? Igen, a dudorászás, ami már címmé is avanzsált. Az embernek kezd az az érzése lenni, hogy tulajdonképpen szándékosan helyettesítik a számok bizonyos részeit ilyen elmés megoldásokkal. A „je-je-je”-zés csúcsa a Walk című számukban van, amikor is konkrétan a refrén szerepét tölti be ez a – jelen nótában 76-szor elhangzó – szó.

Az album vége felé egyre lankad a figyelem, ugyanis nem nagyon van, ami fenntartsa… A Start the Show elején megkapjuk a címet bekiabálva, ez jelentheti az ébresztőt, de csak a következő pár pillanatra, mivel ez a szám is a nem túl izgalmasra szerkesztettek közé tartozik. Épp feltűnik, hogy van még valami, ami mintha hiányozna az albumról: hát persze, egy melankolikus ballada. Utolsó számként (She Holds a Grudge) hallhatunk is valami ilyesfélét, és reméljük, hogy akihez szól, azt jobban meghatja, és képes lesz a dalban elhangzó kérésnek eleget téve megbocsátani…

Az album talán leginkább „slágergyanús” száma a She’s a Genius, kellő ütemessége, egyszerű dallamának megjegyzést elősegítő számú ismétlése, és nem túl ámulatba ejtő, de kihagyhatatlan gitárszólója miatt.

A JET zenéjében nyilvánvalóan jelen vannak a klasszikus rockból a nagy elődök hatásai, de valahogy nincs meg az a szikra, amitől rendes hőfokon égnének a számaik. A CD-jükre ragasztott matrica szerint „harsány, fülsértő rock n’ roll”-lal van dolgunk. Igen, a fülsértő határozottan találó jelző.

- Fejes Anna -

[2009.11.27.]