Izgalmas lesz! Három félmeztelen hölgy a Karthagóval, a Sportaréna színpadán
1979 óta létezik az együttes. Pár év kihagyás után újra összeállt a legendás rock-csapat, mert úgy érezték, van még mondanivalójuk az igényes zene rajongói számára. Azóta rendületlenül nyomják a westcoasttal vegyes rockot, jelenleg harmincadik születésnapjukat ülik. A jubileumhoz kapcsolódó eseményekről a zenekar megálmodója, vezetője, gitárosa, Szigeti Ferenc beszél.
- A Karthago 1979-ben alakult. Az első felállásban Losó Laci basszusgitározott és Fehér Lajos dobolt. Miért történtek tagcserék?
- Ez a felállás mindössze pár hónapig élt, egy-két felvételt készíthettünk a Magyar Rádióban. Losó Laci, aki nemcsak basszusozott, hanem énekelt is, három hónapi zenekari tagság után meglátogatta osztrák menyasszonyát, és „elfelejtett” visszajönni Ausztriából. Szinte ezzel egy időben dobta be a törölközőt Fehér Lajos dobos – inkább elment díszgyertyásnak. Csak érdekességképpen mondom, hogy a v’moto-rockos Menyus (Menyhárt János – a szerk.) is egy ideig erősítette a Karthago sorait. A basszus akkordmeneteket Gidó (Gidófalvy Attila – a szerk.) tanította be neki, amit egy papírlapon rögzítettek és kitűztek a Hammond-orgona oldalára. Egy erősebb fuvallat azonban leszakította, és a „puska” a közönség soraiban landolt. Innentől kezdve felborult a rend, egész érdekes dolgok jöttek a basszgitár felől. Későbbiekben igyekeztünk megkomolyodni, és új zenészeket kerestünk a megüresedett helyekre. Így alakult ki az a formáció, amiben ma is játszunk.
- Hogyan került a csapatba a – hozzátok képest – jóval fiatalabb Takáts Tamás?
- Mára a korkülönbségnek nincs akkora jelentősége! Bár Tomi sem fiatalodik, de rajta - úgy tűnik - tényleg nem fog az idő! Egyébként úgy került a Karthagóba, hogy jelentkezett nálunk a Forma I zenekar basszusgitárosa, aki magával hozta Tomit – mondván, hátha kell egy énekes is. Aztán Tamás maradt, a basszusgitárosra viszont nem tartottunk igényt. Tamásnak már a fazonja is megtetszett abban a pillanatban, ahogy megláttam. Azon drukkoltam, bár a hangja is olyan jó lenne ennek a fiúnak, amilyen a kinézete! Nem fogod elhinni, a meghallgatáson - közös nevező híján - a „Béreslegény jól megrakd a szekered” kezdetű népdalt vezette elő, zenekari kíséret nélkül. (nevet) Ezek után egyértelmű, hogy ő lett a Karthago énekese.
- Mikor 1984-ben a Piramis énekes nélkül maradt, a hasonló adottságokkal rendelkező, a már akkor rendkívül népszerű Karthago frontembert akarták átcsábítani a zenekarba.
- Igen, természetesen tudtam róla. A Piramis akkor már leszállóágban volt, nekünk viszont nagyon szaladt a szekér. Beszéltem a dologról Tomival, elmondtam a véleményemet: „ha átmész a Piramisba, mindig a Révészhez fognak hasonlítani; abban a zenekarban soha az életben nem fogsz tudni megszabadulni Sanyika árnyékától.” Végül jól döntött: maradt. Ezzel szemben a Karthago zsúfolt, teltházas koncerteket adott. Persze ezért alaposan meg kellett dolgoznunk. Emlékszem, ’79-ben a Metro-klubban először 30 ember előtt léptünk fel, aztán pár hét elteltével a Dohány utcában a troli nem tudott közlekedni, annyian várakoztak a kapu előtt. Mondjuk ketten a Gidóval egész éjszaka ragasztgattuk a plakátokat, emlékszem sokszor meg is büntetett minket a rendőr. Az volt az elvem – ha már ezt a típusú west-coast zenét játszuk – külsőségekben, show-elemekben is jelenítsük meg magunkat. A legvadabb cuccokba öltözködtünk, és elég sok poént elsütöttünk a színpadon. Tamás meg hozta a „mickjaggeres” formáját! Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy történet: egy paksi fellépésről jöttünk hazafelé a turnébusszal, velünk tartott egy ORI-ügyelő, a Fényes Laci bácsi. Beszélgetés közben mondja nekem: „Te Feri, tulajdonképpen jó zenekar ez a Karthago, csak az az énekes, az a gyerek ne ugrálna annyit; nézd meg: a Vikidál egyhelyben áll és énekel!” „Az a Vikidál – válaszoltam neki. Tamásnak ez a stílusa, ehhez a zenéhez ez a mozgás kell!” De nem lehetett meggyőzni.
- A Requiem c. dalotok az idők folyamán az együttes himnuszává vált. Úgy tudom egy megtörtént tragédia ihlette a szerzőket az opusz megírására.
- 1981., Székesfehérvár, a Könnyűfémmű sportcsarnoka. Baromi sok - kb.2500 - ember, zsúfolásig tele a csarnok. Vége a koncertnek, kiürül a terem. Egy srác ottmaradt fekve a földön. Nem volt szokatlan jelenség, előfordult, hogy valaki többet ivott, aztán elaludt ott, ahol éppen volt. Mi ezalatt az öltözőben voltunk, nem tudtunk semmiről. Úgy jöttek be szólni, hogy a srác rosszul lett, kórházba kellett szállítani. Másnap letelefonáltam Fehérvárra a kórházba, hogy tájékozódjam, az orvos közölte: a fiú halott, megállt a szíve. A földön fekve még meg is taposták, de akkor már nem élt. Leírhatatlan megdöbbenés lett úrrá mindannyiunkon.
Megszületett a Requiem
- Az akkori sajtó úgy adta le a hírt, hogy a Karthago koncertjén halálra tapostak egy fiatalt. Délelőtt telefonáltam, még aznap este megírtam a Requiemet – a dallamot és a szöveget is. Pár nappal később elvittem a zenekari próbára, nekik nem nagyon tetszett. Húzták a szájukat, hogy nem elég rockos! Annyit azért sikerült elérnem, hogy a Budai Ifjúsági Park nyitó buliján legalább egyszer játsszuk el a dalt. A hatás leírhatatlan: először félperces, döbbent csend, utána hatalmas ováció. Onnantól kezdve nem lehetett kihagyni, minden koncerten követelték a nótát.
Az interjúnak nincs vége, Tudj meg többet a következő oldalon vagy ITT.
Hírek
