"Nem kell minket sajnálni... "- interjú Szepesi Richárddal
A meleg nyári estén egy kellemes, hűvös kerti sörözőben beszélgetünk. Szepesi Richárd, vagy inkább Ricsosz, ahogyan barátai nevezik, vidám, laza, jó humorú fiatalember.
Mielőtt belefogna eddigi rövid, de annál eseménydúsabb életpályája történetébe, két dolgot kér: ne használjam azt a szót, hogy világtalan, és állapota miatt ne sajnáljam őt.
- Látássérülten születtél, vagy később történt valami a szemeddel?
- Mikor anyu állapotos volt velem, egyéves nővéremet éppen a szívével műtötték. Az átélt izgalmak hatására a hetedik hónapban megindult a szülés, engem inkubátorba tettek, s valahogy ottfelejtettem a látásomat. A későbbiekben, foltokban valami pici fényt láttam, és emlékeim is vannak néhány színről, amiket be tudtam azonosítani. Ez az állapot tizenhárom éves koromig tartott, ekkor a bal szememre glaukómát, vagyis zöldhályogot kaptam. Ezt ki is kellett venni, tehát az egyik szemem sír, a másik meg üveg. Azóta annyit látok előre, mint hátrafelé (nevet).
- Tízéves korodban vetted első zongoraleckéidet. Családilag van valamilyen kötődésed a zenéhez, vagy csak egyszerűen úgy érezted, hogy neked muzsikálnod kell?
- Előtte, még hatéves koromtól kötelező volt furulyáznom. Ebbéli kisebb sikereim okán előbb a csellótanulásra próbáltak rávenni, de egy kilencéves gyereknek – miután a hangszer túlnőtte őt – hát nem a legoptimálisabbnak bizonyult. Ekkor ajánlották a zongorát. Három évig csináltam, de nem érdekelt a klasszikus zene. Közben megtörtént a szemműtét, mikor is a Vakodában, a Vakok Zenei Általános iskolájában közölték, hogy az az év felejtős a zenei előmenetelem szempontjából. Erre faterék berágtak, és átírattak a Szent István Zenei Általános Iskolába, a látó gyerekek közé. Úgyhogy általános iskolai tanulmányaimat a Vakodában fejeztem be, de a zeneiskolát nem. Itt jobban belemélyedtem a furulyázásba, hat év anyagát három év alatt sikerült elsajátítanom. Kijutottam Franciaországba is, a két ország Vakok Intézetével történt csereegyezményének – és zenei tanulmányi eredményeimnek - köszönhetően. Mivel érdekel a történelem, a trianoni békeszerződés „tiszteletére” írtam egy verset, amit ezen az úton Trianonnál el is szavaltam, majd később énektanárnőnk megzenésítette.
- Ezután megalakítottam első zenekaromat, a Mendozát. Egy barátom jött billentyűzni, az első akkordokat ő mutatta meg nekem a szintetizátoron, ami hozzásegített első dalaim megírásához. Akkoriban eléggé romantikus alkat voltam, nem rockzenében „gondolkodtam”. A zenekar felállása is akusztikus jellegű volt: szinti-furulya-akusztikus gitár. 1993-ban mutatták be Szörényi rockoperáját, az Attilát, ebben hallottam Vikidál Gyulát énekelni. Teljesen elájultam attól, hogy miket képes hajlítgatni a hangjával. Ez indított arra, hogy feltérképezzem mindkettejük egész életművét. Egyébként a Trianon-vers kapcsán értettem meg, hogy milyen üldöztetést élt át az Illés zenekar a kommunizmusban. Mikor a Trianon dalt játszottuk, már nem volt kommunizmus, de mégis ellehetetlenítettek minket.
- Hogyan fordult a zenei ízlésed, a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus rockzenéje felé?
- A zenekar tönkretétele és feloszlása után, belevetettem magam fater bakelitlemezeibe. Kezembe akadt az István, a király, ez mindmáig meghatározó élmény maradt számomra. Előkerültek a Pokolgép kazettái, a régi, „bakancsos” Edda felvételek, innentől visszavonhatatlanul ezt az utat akartam járni.
- Ennek alapján kijelenthető, hogy Szörényivel kezdődően eljutottál a Hammond orgonáig?
- Így van. Már Vikidál Plusz c. szólólemezén felfigyeltem a Hammond hangzásra. Mikor elkezdtem ezeket a zenéket hallgatni, fölmerült bennem, hogy tudnak ezek az arcok másodperc tört része alatt húsz hangot lefogni? Egy kis két és fél oktávos, játék Casio-szintivel kezdtem, a középiskolában pedig megengedték, hogy az énekteremben nagy zongorán gyakorolhassak. Ma már jóval komolyabb hangszereket használok.
- Térjünk egy kicsit vissza a technikai részletekhez. A kottaolvasást, milyen módszerrel tudtad kiváltani?
- Egyrészt tudok Braille-kottát olvasni, ami áthidalja a problémát, de inkább hallás után játszom. A kotta igazából arra jó, hogy a zenész – a klasszikus zenész – belenézzen, ne térjen el az iránytól. Egy vak esetében valójában teljesen mindegy, hogy hallás vagy Braille-kotta alapján memorizálsz, mindenképpen emlékezetből kell dolgozni, hacsak nincs kettőnél több kezed.
- Olvastam arról, hogy a gyengénlátók, illetve vakok az átlagosnál jóval fejlettebb hallásérzékkel rendelkeznek. Létezik, hogy amit a természet egyfelől elvesz, azt máshol visszaadja?
- Erre azért nem tudok válaszolni, mivel soha életemben nem láttam. Viszont a hallásomra azt mondják, hogy nagyon jó, úgyhogy lehet ebben valami.
- A billentyűk mellett, népi hangszereken is megtanultál játszani, zenét és dalszövegeket írsz. Ennek köszönhető, hogy a Szkítia bemutatkozó album jelentős részében Szepesi Richárd neve szerepel szerzőként? Hogyan kerültetek kapcsolatba?
- Nem annak köszönhető, ugyanis a Szkítiát én alapítottam. A Vakok Intézetében működött egy hard rock feldolgozásokat játszó zenekar, Heterock néven. Itt kerültem össze G.Szabó Lacival, aki ma is a Szkítia gitárosa. Ebben az időben a Kormorán, a Bikini, valamint D. Nagy és a Frakció gyakoroltak rám hatást. Lacival nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, kitaláltuk, hogy csinálunk egy folk rock zenekart. Először billentyűztem, később én lettem a furulyás. Megbeszéltük, hogy ha nótáink emlékeztetnek is a Kormorán hangzásvilágára, mindenképpen törekedjünk az egyediségre. Úgy érzem, hogy elképzelésünket sikerült megvalósítani, elsősorban a szövegvilágot tekintve, de a dalok többségében is elértük célunkat. Szóval megszületett a Szkítia, és 2006-ban az első albumunk.
- Mire a lemez megjelent, viszont már nem voltál a Szkítiában…
- Elsősorban magánjellegű okok miatt. Másrészt nem egészen egyezett az elképzelésünk, egyedül maradtam a koncepciómmal. Ők mindenáron a közízlést, közgondolkodást akarták kiszolgálni, még annak árán is, ha az ártalmas. Ebben nagy mértékben közrejátszott az a napi politika által generált, a zenekar által megfogalmazott és közzétett üzenet, aminek tartalmát tekintve nem teljesen értettem egyet a többiekkel. Annak ellenére, hogy életem egyik legfájdalmasabb döntését hoztam meg, ma sem tennék másként.
Lapozz, interjúnk a következő oldalon folytatódik...
[2009.08.02.]
Hírek
