Hurrikán söpört végig a Scorpions koncertjén - fotókkal
Igazán nem bánhatta meg, aki jegyet váltott a Scorpions koncertjére (és aki nem váltott, de mégis ott volt). A melodikus rock doyenjei immár több mint negyven éve zúzzák szinte töretlen sikerrel hangszereiket, hangszálaikat, illetve kitartó rajongótáboruk hallójáratait.
Lassan megszokottá válik, hogy bizonyos rock-koncertek első nótái vitatható hangminőséggel szólalnak meg. Ez alól a Scorpions sem volt kivétel. A 2007-es Humanity – Hour 1 album nyitódala (Hour 1), majd az azt követő „örök kezdő dal” a Coming Home erősen túlvezérelt állapotban, torz hangszeres alapokkal érkezett.
Jöttek a nagyágyúk
A műsor első negyedrészében kénytelenek voltunk együtt élni a nem éppen hifi megszólalással, ráadásul a kivetítőn is csak egy puritán Scorpions felirat díszelgett. Szerencsére a mintegy hatezer főre tehető embertömeg nem vett tudomást e hiányosságokról, a Make It Real tételéhez érve, együtt harsogta a refrént Meinével. Persze az ötösfogat sem bízta a véletlenre a koncert sikerét, a dalok túlnyomó többségét az 1979 és ’96 közötti repertoárból válogatták. Mint tudjuk, ez már Uli Jon Roth kiválása utáni időszakra esik.
A pályafutásuk csúcspontjaként nyilvántartott 1984-es Love At First Sting album összes nagyágyúját elsütötték.
A hangulat (és a hangminőség) a The Zoonál kezdett felpörögni, ennek örömére a kivetítő is életre kelt. Közérzetjavítónak Rudolf Schenker dobta be gitártudományának rafinált technikáit, melyet elsőként komolyabban a Coast To Coast tételénél érzékelhettünk. A Send Me An Angel megmutatta az ötösfogat másik nem kevésbé jelentős arcát - és ezen lehet vitatkozni -, hiszen a bandát fülbemászó rock-balladái emelték az élvonalba.
Nem véletlen, hogy a nézőtéren szép számmal jelentek meg a hölgyek, méghozzá több korosztályt is képviselve. Így aztán az „Angyali üzenetet” közvetítését alkalmi kórusuk is támogatta. A Holiday sem gyorsított az eddigi tempón, akusztikus gitárkísérete szívet melengetően hatott az érzelmekre. A gitárcentrikus, kemény hangzású Bad Boys Running Wild és Hit Between The Eyes után, James Kottak (a fiatalkori Roger Taylorra emlékeztető) dobos is előrukkolt produkciójával.
Fiatalos rohammal vette be dupla lábdobos felszerelését – no és a lelkes publikumot - (Kottak Attack), jó kis dobshowt rögtönözve. Viszonylag háttérben mozgott – de a csapatmunkához hathatósan hozzájárult - a Scorpions két hangszerese, a Schenkerhez hasonlóan varázslatos hangokat előcsalogató Matthias Jabs gitáros, valamint a 2003 óta zenekari tag Pawel Maciwoda basszista.
A Still Loving You szőrszálállító, csodálatos balladája után, a „kötelező” levonulás következett, de ezt senki sem gondolta komolyan.
A kivetítő magyar nemzeti színbe öltözött, majd érkezett a rendszerváltó Wind Of Change, melybe besegített az időközben színpadra érkező két omegás. Mi más következhetett volna, mint a White Dove (Gyöngyhajú lány) Kóbor János és Klaus Meine váltakozó (és együttes) duettjében.
Be kell vallani, hogy a Scorpions 61 éves hibátlan és különleges orgánumú frontembere mellett, nem a legszerencsésebb kontrasztot képezte Mecky intonációja.
Molnár György se jutott szóhoz
Molnár György sem jutott igazán „szóhoz” Schenker mellett. Maradtak még a Big City Nightra is, de igazán erről sem lehet szuperlatívuszokban beszélni. A régi és kifejezetten baráti kapcsolatra tekintettel, mindenképpen gesztusértékű megmozdulásként értékelhetjük a meghívást.
A kétórás műsoridő az egyik legnagyobb rock-slágerrel, a Rock You Like A Hurrcannel ért volna véget, de a veterán német csapat (a hálás zsűrivel együtt) láthatóan jól érezte magát. Végül a When The Smoke Is Going Down lassú tételével, egy igazi ritkasággal köszöntek el Budapesttől.
Hírek
