Aki ezeket a július végi napokat kibírta a fővárosban, az – ha nem is nyer teljes bűnbocsánatot, de – bizonyosan rövidebb időt tölt majd a Purgatóriumban.
Ebből az „ideig tartó szenvedésből” ígért menekülést (testnek és léleknek) a Kerepesi temető Nemzeti Panteonja július 28-án, Bach halálának 255. évfordulója apropóján. A helyszín nem új, hiszen öt évvel ezelőtt is volt itt egy hasonló megemlékezés. A helyszínválasztás már akkor megbotránkoztatta azokat, akik szeretnek botránkozni. Lelkük rajta.
A kegyeleti szempontból telitalálatnak számító, akusztikailag kihívásokkal teli helyet már nyolc körül megtámadta a közönség. Negyed kilencre már megteltek a legjobb helyen álló műanyag székek, kilencre gyakorlatilag minden hely elfogyott. Néhány perccel kilenc után megjelent a színpadon a házigazda, és némi bevezető ujjgyakorlat után Márait idézve köszöntötte az egybegyűlteket (ritkán látni komolyzenei koncerten ennyire sokszínű közönséget). Xavér Varnusnak jót tesz az évek múlása, köszöntője és a későbbi összekötő szövegek is egy megfontolt, kiforrott embert mutattak.
(Már Bakunyin megmondta, hogy „először rombolni kell, hogy építeni lehessen”.) Xavér Varnus - ha médiaszemélyiséget és a művészt egynek vesszük, akkor – épít, és másokat is építeni akar. Manapság már egyre kevesebb lehetőség van a cikizésre, már nem meglepő-és-mulatságos, a forrófejű lendület helyét átvette a munkából, biztos tudásból, és tehetségből gyúrt erő. Persze, a főállású fanyalgók sosem fogják elfogadni, hogy a cél ilyen mértékben szentesíti az eszközt, és hogy a mennyiség (ld. közönség) átcsaphat még minőségbe.
Furcsadolog ez a szabadtéri orgonamuzsika: szétszaladnak a hangok a térben, és hiába a hangerő, a zsigerek nem rezonálnak, a vesekőfalak nem omlanak le. De ezt nekünk, a Közönségnek kell megtanulnunk, mint ahogy azt is, hogy ezt a szlovéniaiakkal megerősített nyugat-magyarországi kórust nem feltétlenül a koncerten nyújtott teljesítménye, hanem bátorsága és elhivatottsága alapján kell megítélni. (Bizonyos, hogy nagyságrendekkel jobb ez a kórus, mint ami a mesternek rendelkezésére állt.)
A kórus által előadott művek közül a „Jöjj szép halál” volt a legerősebb, a sokak által várt János-passió nem hozott katarzist, részben betudható annak, hogy az ellentámadásba lendülő tücskök néha nagyon beleerősítettek, és az utat (esetünkben: nézőteret) szegélyező ostorlámpák fénye (miként a Varnus mögötti reflektor) valóban ostorcsapásként érte a közönséget.
A koncert nagy pillanatai azok voltak, amikor Xavér Varnus kettesben volt az orgonával, kettesben a halott (zenéje által élő) Mesterrel. A Nagy C-moll prelúdium, a Kis C-moll prelúdium tette ünneppé az estét. Látszólag nem sok minden történt, a profizmus, a „külcsín” nem változott, mégis, mintha a lendület és az önbizalom helyét átvette volna a fentebb már emlegetett erő, és a bizonyosság, (félve írom le:) a Hit.
A kivetítőn megjelenő képeket - a Kerepesi temetőben felvett „időtlen pillanatokat” - sokan nehezményezték, akik az orgonista arcát szerették volna látni. Persze lehet, hogy elfelejtették, hogy ez Bachról (az alázatról, és az emlékezésről) szólt. A jól komponált képsorok esetenként valóban egységbe kovácsolódtak a zenével, és létrehozták a vegyszerek nélküli „trip-élményt”.
Ha hangverseny lett volna a temetőben, azt mondhatnánk, hogy voltak nagy pillanatok, és mélypontok, de ha komolyan vesszük, amit a házigazda bevezetőjében mondott, és emlékzeneként értelmezzük az estét, akkor koherens egészként vihetjük magunkkal a „szeánsz” emlékét…
…és könnyebb szívvel megyünk ki a temető kapuján, vissza a Purgatóriumba.
Hírek
